Park és Udvar

December

-Ashley Hayley, ötödéves Hollóhátas - hazudtam szemrebbenés nélkül. - Ő pedig az öcsém, Carl Hayley - intettem Louis felé. - És Titeket hogy hívnak? - tudakoltam kedvesen mosolyogva, azt sugallva, hogy megbízhatnak bennem.
Rendkívül sajnáltam, hogy ekkorát kell hazudnom nekik, de a Victoire Weasley túl híres név, és így azonnal rájönnének arra is, hogy véla vagyok. Azt pedig jelen helyzetben nem engedhettem meg. Miközben beszélgettünk, érzékeltem, hogy a fiú fogékony a véla-erőmre (természetesen, lévén férfi), így ráküldtem még egy kisebb adag összezavaró bájt, hátha jobba megnyílik. Közben az agyam folyamatosan dolgozott, újabb és újabb információkat fedeztem fel, érzéseket gombolyítottam fel, és vezettem vissza, de a fiú túl erősen védte azt a kis sötétséget ott belül, és hiába próbálkoztam, nem sikerült még rájönnöm, mi lehet ott bent. Szemem sarkából érzékeltem, hogy Louis is felfigyelt a furcsa erőre, de ő inkább a lányt vette szemügyre. Szinte azonnal rájöttem a taktikájára - a lányon keresztül eljutni a fiúig. Talán még működhet is. Folyamatosan szemmel tartva a fiút, szép lassan a lány felé fordítottam a figyelmem.

Mi a franc ez? Mintha megállt volna az idő. A lány érdeklődve nézett ránk, pontosabban rám. Vagy merre néz egyáltalán? Kezdtem furán érezni magam, valami teljesen ismeretlen érzés kerített volna hatalmába, de minden esetre nem volt jó. Így telt el egy-két másodperc, közben azon gondolkodtam lázasan hogy mire is várunk? Meg hol van Bree, itt van még, miért nem szól, kérdezett valamit a lány. Végre felocsúdtam (vagy nem én hanem ő?) és Bree-re sandítottam aki furán méregette a két új jövevényt, majd észrevette hogy kérdőn nézek rá, mire ő is egy másodperc törtrésze alatt jelezte, hogy ez most így fura volt.
-Hát, csak kijöttem egy kicsit levegőzni, aztán összefutottunk és csak beszélgettünk. -szólaltam meg. -Amúgy hogy is hívnak titeket? -kérdeztem. Remélem nem mondták az elején, én nem emlėkszem rá.

December

-Nagyon köszönöm, elképesztően rendesek vagytok - trilláztam mosolyogva, miközben begyűjtöttem a kamu-kérdőíveket. - Megfognád ezeket egy pillanatra, kérlek? - nyomtam őket szinte azonnal az éppen megérkező Louis kezébe.
-Mi a fene...? - kapott utánuk Lou döbbenten.
Hát, igen. Én sem a célzóképességemről vagyok híres. Mondjuk, fél méterrel arrébb a földre ejtve a lapokat próbáltam az öcsém kezébe nyomni a pergameneket. De, mentségemre legyen mondva, valami másra koncentráltam közben. Nevezetesen, hogy még a lánnyal és a fiúval maradhassak egy kicsit, mivel a srác körül valami nagyon furcsát érzékeltem, amit jobb lett volna tüzetesebben megvizsgálni. Nem vesztegethettem az időt.
-És, mit csináltok idekint ebben a hideg időben? - tudakoltam enyhén erőltetetten, de egy apró véla-befolyásnak köszönhetően azt sugalltam nekik, hogy nem is tartják ezt olyan erőltetettnek.
Nagyon remélem, hogy bejön, és még tudunk egy kicsit beszélgetni.

Ó, mennyi kérdőívet töltöttem ki kiskoromban, az árvaházban. És azok is legalább ennyire idétlenek, fárasztóak voltak. Régen szerettem azzal játszani, hogy direkt hülyeségeket jelöltem be végig, de most se kedvem, sem lehetőségem nem volt ilyesmivel szórakozni, mivel a térdemre támaszkodva nem volt túl kényelmes ikszelgetni és mellette még gondolkodni is. Jóformán végig sem olvastam a kérdéseket, egy szakaszon a végefelé mindenhol olvasás nélkül a legutolsó lehetőséget jelöltem, mert már untam. A többi kérdésnél meg eléggé szigorú voltam, csak a látszat kedvéért, hogy igen, már volt hogy féltem éjszaka meg ilyen hülyeségek.
-Tessék. -nyújtottam vissza a lapot neki.

December

-A tanulók biztonságának megőrzése érdekében általános kérdésekkel érdeklődünk a mindennapos életetekről - de semmi személyes, ezt garantálom. Csupán a biztonságotokat szeretnénk garantálni az iskola falai között - nyújtottam át a pergameneket, miközben ledaráltam az előre betanult szövegemet.
Miközben a kérdőívet töltötték, az utasításoknak megfelelően bekapcsoltam a véla-szkenneremet, és egy szempillantás alatt végigfuttattam rajtuk. Azonnal megállapítottam, hogy a srác nem bír, de, ahogy elnézem, ő senkit sem. A lány pedig egyelőre még semleges. Ennyit kellett megvizsgálnom, továbbá, hogy nincsenek-e titkaik. McGalagony megbízásából a prefektus-véláknak természetadta adottságaik révén a gyanús diákok kiszűrésével kellett tölteniük a ma délutánt - persze teljes titoktartás mellett. Egy kérdőív kitöltése közben pedig bőven nyílik alkalmunk a vizsgálatra. Elméletben. Azonban jelen helyzetben, alighogy elkezdtem volna tüzetesebben is vizsgálódni, nagy sajnálatomra már be is fejezték a kérdőív kitöltését.

Legszívesebben szinte reflexből leráztam volna őket, és már akartam mondani, hogy nem, de aztán eszembe jutott, hogy ma már voltam egy kicsit bunkó Bree-vel, nem kéne még egyszer.
-Aha. -mondtam. -Mivel kapcsolatos? -kérdeztem, majd Bree után elvettem én is egyet.

December

-Sziasztok! - fékeztem le előttük mosolyogva. - Bocsánat, remélem, nem zavarok - tettem hozzá kedvesen, majd megakadás nélkül folytattam. - McGalagony professzor megbízásából végzek közvéleménykutatást, tudtok rám egy kis időt szakítani, és válaszolni néhány kérdésre? - nyújtottam feléjük fejenként egy kérdőívet, kíváncsian félrebillentett fejjel, hatalmas mosollyal az arcomon biztatva őket.

-Szerintem nem fogsz meglepődni, ha azt mondom hogy fogalmam sincs, kik ezek. És tényleg nem tudom. -válaszoltam halkan, majd feléjük fordultunk.
-Sziasztok. -köszöntem teljesen semleges hangon miközben, feltételezem, ki volt írva az arcomra hogy abszolúte nem vagyok rájuk kíváncsi.
-Hali! -köszönt Bree is.

December

-Megérdeklődhetném, hogy miért éppen engem rángattál el erre az időrabló ostobaságra, vagy inkább ne fárasszam magam? - dünnyögte mellettem Louis, pomponos sapkája alól meglehetősen barátságtalan pillantásokkal bombázva engem, miközben kabátja ujjánál fogva végigrángattam az udvaron, lehetséges áldozatok után kutatva.
Emberekkel, feltehetőleg a fogcsikorgatóan hideg idő és a birtokon végigsöprő jeges fuvallatok miatt, egyelőre még nem találkoztunk, de McGalagony kérésének eleget téve, még nem adtam fel a keresést, és elszántan fürkésztem az egybefüggő fehér takaróval borított tájat.
-Mert szeretlek? - pillantottam egy nanomásodpercre oldalra, megvillantva egy ellenállhatatlan mosolyt az öcsém irányába.
-Inkább mert utálsz - morogta mérgesen Louis.
-Jaj, ne légy már ilyen durcás! - böködtem meg játékosan az arcát, mire válaszul egy olyan gyilkos pillantást kaptam, hogy jobbnak láttam visszavonulni, és ismét küldetésemnek szentelni a figyelmemet.
-Egyáltalán miért csináljuk ezt? - tette fel a költői kérdést pár perc néma kutatás után Louis. - Még csak nincs is itt sen...
-Emberek! - kiáltottam fel ebben a pillanatban, és milliónyi felreppenő hópehellyel a nyomomban, felragyogó szemekkel és széles mosollyal a több órányi eredménytelen kutatás után, üldözőbe vettem a két magányosan bandukoló diákot, akiknek szerencsétlenségükre (és az én szerencsémre) éppen erre akadt dolguk.

-Hát ja. -dünnyögtem valami válaszfélét. De még mindig nem tudtam meg semmi használhatót Jeffryről. Tehát kénytelen leszek valahogy majd megismerkedni vele. Fura lesz, az biztos. De ha egyszer ez a dolgom…
Pár percig csendben sétáltunk, már a kastény irányába. Engem is elgondolkodtatott ez a senki sem normális -dolog.

-Igen, értem. -Bár nem értettem száz százalékosan elsőre, de mihelyst belegondoltam hogy épp velem beszélget, na meg például Jordannel is jóban van, holott ő sem egyszerű eset, már világos lett. -Egyáltalán ki számít itt normálisnak? -vetettem fel szórakozottan. Mert gondolom a bátyjaid sem tekinthetők annak. -mosolyodtam el halványan.

-Nem, nem annyira. -huh, ezek szerint valamennyire ő is furának tartja. -De jó lenne kicsit megismerni. Csak fogalmam sincs, miről tudnánk beszélgetni. Te mnnyire tudtad megismerni? -kérdeztem.

-Nem nagyon, úgy vagyok vele, hogy inkább nem nézek utána, én az általatok kiderített technikában hiszek. Hátha valami ellentmondást találok, aztán azért idegeskedjünk, hogy akkor most mi is az igaz. Ja, jut eszembe, egyébként Jeffry még mindig normális és jófej mindenkivel? -kérdeztem kissé meggondolatlanul. Minek kellett oda az a még mindig. Francba!

-Hát, semmi rendkívüli. -hazudtam meggyőzően. -Viszont ha neked van valami, amit szeretnél valakinek elmondani, állok rendelkezésedre. Ha segíteni nem is tudok, meghallgatni igen. -tereltem inkább rá a szót. Ki tudja, hátha valami nyomja a szívét, és esetleg nem akarja folyton csak a tesóival megtárgyalni. Bár nem látszik rajta, hogy gondterhelt lenne.

-Jaj, bocsi, nem azért mondtam! -ijedtem meg. -Áh, reménytelen eset vagyok kedvességből. Miről beszélgessünk? -kérdeztem, miközben mélyen a szemébe néztem, hogy rájöjjek, hogy most tényleg elszomorítottam-e a bunkóságommal.