Park és Udvar

Kicsit meglepődtem, hogy hirtelen ennyi szó jött ki belőle. Kicsit nagyon. Mármint, eddig pár mondatnál többet nem nagyon mondott, általában akkor is kérdésre felelt. Most meg... Most meg minilógot (mini monológot) mondott. De azért örültem, hogy kicsit elmondta azt, amit érzett.
- Tudom, hogy érzel - kezdtem el igazgatni a virágokat a takarón. - Valahogy az utóbbi két napban én is egy kicsit szétszórtabb vagyok. Mármint érted. Nem vagy szétszort. Vagy hát nem tudom. Én mondjuk nem vagyok egy rendmániás. Szóval... Látod, erről beszéltem? Elkezdek beszélni.
Nem szerettem volna a szemébe nézni, inkább tovább piszkáltam a százszorszépeket. Még nem voltak párhuzamosak.

- Miért gondolkodsz ilyen értelmetlen dolgokon? Úgy válaszolj, olyanokat mondj, amiket te mondanál. De igen, néha valóban vicces egy-egy személlyel végigjátszani pár dialógust. - mosolyogtam. Néha én is csinálgattam. Általában, felelés közben, hátha kisegít. (Megjegyezném, nem jó módszer, csak néha jön össze.) - Történt veled valami érdekes, amióta nem beszéltünk? - kérdeztem. Majd, mielőtt még válaszolt volna, a pokrócon heverő kis csokorra néztem és gyorsan megjegyeztem. - Szépek.

- Hé, ha gazolni szeretnél, gazolj nyugodtan, szerintem nem bánják. De a füvet hagyjad - jegyeztem meg, majd úgy helyezkedtem, hogy a legjobban lássam az arcát. - Van valami baj? Min törpölsz?
Tudtam, hogy valószínűleg nem fog válaszolni, de egyszerűen nem tudtam nem megkérdezni. Muszáj volt. Kíváncsi voltam arra, hogy min gondolkozik. Mert ő egyike volt azon embereknek, akiknél nem tudtam megmondani, min gondolkoznak. És ez kíváncsivá tett. Szerettem volna tudni, mi jár az eszében.

- Jéj, akkor kiválasztott vagyok - nevettem fel vidáman. Mármint, reméltem, hogy kiválasztott vagyok és megismerhetem, de nem szerettem volna ezt a bizonytalanságot kimutatni.
Igazában a nevetést nem tudtam mivel indokolni, elég furán hathatott, de nem zavart. Inkább a fiút néztem és legbelül azon aggódtam, hogy talán megállít és azt mondja: nem, te nem. És talán a végére még odabök egy bocsit. De valószínűleg nem.

Hogy milyen szép a szeme... Teljesen elmerültem a sötét tekintetben, de nem kaptam el a tekintetemet, akármennyire zavaró és zavarbahozó is volt.
- Nincs annál rosszabb, ha valaki csak azt hajtogatja mindig, amit a másik hallani akar - ismételtem meg az utolsó mondatát. - Én is így gondolom, csak az emberek többsége nem szereti, ha megmondom a szemükbe az igazat. Amúgy nem tudom, hogy mi a baja az embereknek veled. Szerintem kifejezetten érdekes vagy, örülök, hogy van lehetőségem megismerni téged.

- Wow, én azt hittem, hogy inkább 95% - 5% az arány - jegyeztem meg. - Ne vedd sértésnek, nem azért mondtam, mert elviselhetetlen lennél, csak éppen nem látlak túl sok emberrel. Hogy őszinte legyek, emberrel is ritkán látlak.
Talán nem kéne mindent kimondanom, amit gondolok. Talán, akkor én is abba az 5%-ba tartoznék, aki beszélget Ralph-fal.

- Hello! - mosolyogtam rá, majd a fivéreim után néztem. - Igazából csak Chase nem bír. Szerinte valami bűzlik veled, de mindig ilyen paranoiás. Adamnek nincs baja veled. Egyszerűen csak inkább Chase-szel van, mint velünk.
Reméltem, hogy nem sértettem meg azzal, hogy őszintén elmondtam, mit gondol róla a bátyám.

Október

A tesóimmal a parkban lógtunk, mert most viszonylag jó idő volt - a hőmérséklet körülbelül 10-15 fok lehetett - és nem kaptunk olyan sok házit, hogy nem ért volna rá a szünetekben. Vittünk magunkkal pokrócot, Chase törökülésben ükt, míg Adam elhasalt, én pedig a hátamon feküdtem. Beszélgettünk, de most éppen mindenki csendben elmerült a saját gondolataiban. Az égen haladó felhőket nézegettem és közben ezerrel pörgött az agyam.
- Honnan tudod, hogy tetszik neked valaki? - tettem fel a kérdést részben magamnak, részben a tesóimnak.
- Ú, ki az, ki az? - nézett fel rám Adam gonoszan csillogó szemmel. Chase is kíváncsi tekintettel fürkészett, de neki kevesebb “hahatudodhogymostantólnincsnyugtod” pillantása volt. Azt mondtam kevesebb, nem azt, hogy nem volt. Lényeges különbség, érdemes megjegyezni.
- Nincs konkrét ki - blöfföltem. - De ha lenne is, akkor sem kötném az orrodra.
- Miért csak az enyémre nem? Chase-ére kötnéd?
- Hamarabb, mint a tiédre - ráncoltam az orromat. Tudom, rossz szokás. Ez is. - Mert ő csak életem végéig zaklatna, szellemkorunkban már nem.
- Van benne igazság - értette meg Adam. Mind a hárman tudtuk, hogy Adam piszkálna halálra mindenkit, ha összejönne valakivel, de ő támogatna minket a legjobban. És azt is, hogy mindenbizonnyal neki lesz (először) bárminemű kapcsolata. Chase-t azért szeretik meg nehezen a lányok, mert intelligens, őszinte, igazságos. És ha nem értenétek, miért zavarná ez a három jó tulajdonság az embereket? Mert mindig, minden alkalommal őszinte és mindig, majdnem minden alkalommal igaza van. Azt mondja, amit igaznak gondol, nem azt, amit a másik hallani akar. És én ezt szeretem benne, hogy egyenes. Ha nem a tesóm lenne, tuti belehabarodnék. VIszont a tesóm. Szóval csak pfúj! De azért szeretem. Nekem azért nehéz bárkit is találnom, mert én is egyenes vagyok, mint Chase, talán intelligensebb az átlagnál (jó, azért nem 180-as IQ-m van, mint Chase-nek, csak egyszerűen okos és ez egy csomó fiút zavar, el sem tudjátok képzelni, hogy mennyit és mennyire. Nem szeretik, ha kijavítják őket), és eléggé fiús-haverkodós lány vagyok, ezért sokszor nem vesznek komolyan, mint lányt. Ezen felül van két bátyám, akik kinyírnának bárkit, aki megsértené a nővérüket. Igen, mindannyiunknál nehezíti valamennyire az esélyeket az, hogy van mellettünk két másik határozott személy, akik kicsinálják azt, aki bántja a harmadikat. Éljen a csapatszellem vagy mi.
- Sokat gondolsz rá? - kérdezte Chase.
- Viszonylag… - feleltem.
- Szeretsz vele beszélgetni?
- Persze. De én szívesen beszélek majdnem mindenkivel.
- Igaz - meredt a távolba, majd hunyorogni. - Ralph?
- Nem, dehogy, honnan veszed? - daráltam, talán túl hamar.
- Mi? Ja, nem, dehogy - állt fel Chase. - Csak ő közeledik. Én meg megyek. Nem bírom. Adam, gyere!
- He? - nézett fel a tesóm. Ezek szerint egy kicsit elaludt. - Jajaja. Nekem nincs bajom vele, de inkább megyek. Hagy beszélgessetek!
Adam hangsúlyát nem tudtam mire vélni, de nem is volt időm rá, mert Ralph odaért hozzánk. Vagyis, hozzám. Már a fiúk elhúzták a csíkot.

Örülök, hogy mosolygott és nem sértődött meg rajta.
- Nekem lassan mennem kell. A tesóim már várnak rám - néztem a kastély felé. - Majd máskor is beszélhetnénk, ha úgy van kedved. Szia!
Intettem neki, ő pedig továbbra is mosolygott, majd elkezdtem versenyt futni az idővel a Nagykapu felé. Érdekes volt a beszélgetésünk, de tetszett. Teljesen más oldalát ismerhettem meg Ralph-nak, és ennek örülök.

- Hé, szerintem nem vagy az. És a hiénák is királyak - ütöttem ököllel válba. Áááááá, rossz szokás, tudom. Mindig sikerül ezzel beépítenem magam a haverlány státuszba. - Bocsi, rossz szokás. Túl sok időt töltök a bátyáimmal.
Nagyon remélem, hogy nem tartotta gáznak a vállba bokszolást...

- Én is szeretem a hiénákat - mosolyogtam rá. - De a hiúzok is jófejek.
Egy ideig csendben fürkésztük a távoli iskolát, majd egy tök random és eszement kérdés csúszott ki a számon.
- Van barátnőd? - rögtön meg is bántam, hogy feltettem a kérdést, de már mindegy volt.

Váratlanul ért a kérdés. Most komolyan, ez hogy jutott eszébe? De jól esett, hogy kérdez valamit, ami velem kapcsolatos. Ezek szerint nem un annyira. Ugye?
- Nem tudom, nem igazán gondolkoztam még el rajta... De szeretném megtanulni... - néztem a fák sűrűjébe. Mi szeretnék lenni? Mi az, ami igazán én vagyok? A totemállatom. - Talán sas. Szeretnék szabad lenni, mindenféle kötöttségek nélkül. Repülni úgy, hogy senki és semmi ne tudjon az utamba állni - egy ideig csendben álltam, lehunyt szemekkel, elképzelve, hogy szárnyalok, mint egy sas. - Te? Te szeretnél animágus lenni?

Válasz helyett követtem a fiút. Tudtam, hogy úgy is hallja, hogy jövök, minek fölöslegesen beszélni?
Az idő kifejezetten jó volt ahhoz képest, hogy október volt. Bár egy kicsit szeles volt az idő, egy pulcsiban kellemesen el lehetett viselni.
Pár lépéssel Ralph mögött haladtam, hogy megfigyelhessem a fiút. Alig hallható, határozott léptekkel haladt előre, most is lehajtott fejjel, közvetlenül maga elé nézett és gondolkozott valamin. Kezeit zsebre vágta, vállát és hátát görnyedten tartotta, de a megjelenése mégsem volt lazagyerekes vagy letojomavilágotos. A szokottnál kicsit hosszabb tincsei enyhén előre lógtak, így oldalról-hátulról nem láttam az arckifejezését, nem láttam, milyen érzések, gondolatok jelentek meg az arcán.
Vajon unja a beszélgetésünket? Engem? Nem, akkor nem hívott volna magával a Tiltott Rengetegig. Tényleg, miért is megyünk oda? Mehettünk volna bárhová, de miért pont a rengeteghez? Lehet, hogy egyszerűen csak szereti a fák közelségét. Vagy nem szereti az embereket és ott kevesebben keringenek körülöttünk, mint a park füves részén. Ha ez a helyzet, akkor megértem. Én sem szeretem, ha túl sok ember vesz körül. Meg szeretne ismerni engem annyira, amennyire én őt? Egyáltalán, szeretné, hogy megismerjem? Vagy az egész csak bájcsevej és vak vagyok?
Lassan közeledtek a Tiltott Rengeteg magas fái, amik sötét árnyékot vetettek ránk. Mélyet szippantottam a kellemes levegőből. Úgy szeretem az erdőt.