Park és Udvar

- Öhm... Visszahúzódó, mondjuk így - próbáltam árnyalni azt, hogy antiszociális. - Oké, őszintén szólva néha olyan, mintha allergiás lenne az emberekre. - Hát, nem jött össze az árnyalás. - De amúgy jófej. Bár nem szoktunk vele sokat beszélgetni.
Kicsit aggódva néztem rá, hogy mennyire lohasztottam le a harci kedvét.

- Bree. Hívj Bree-nek, az jó lesz - mosolyogtam. - Ja, persze, mondhatjuk, hogy jóban vagyunk. Te honnan ismered?

- Amúgy nem baj, ha Viráglánynak hívlak? - kérdeztem udvariasságból. Jobb lenne azelőtt tisztázni, hogy hozzászokom. Mert akkor nincs visszaút.

- Julian Bailey - vágtam rá rögtön. - A neve. Amúgy ja, tényleg jófejnek tűnik. Nem ülünk le a fűbe?

- Bonyolult - legyintettem. Igazából nem az. Adam és Savannah ül a fán, falják egymást nyamnyamnyam... Indult el a fejemben az idegesítő gyerekdal. - Mizujs? Milyen volt az első két tanítási nap?

Szeptember

A fiúkkal a parkban ücsörögve beszélgettünk. Még jó kihasználni, hogy nem tanulással vagy magolással kell tölteni az időt. Bár most is magoltunk (csentünk szotyit a konyháról), de az más tészta (mármint... mag).
- Hé, az nem a hippi barátőnk? - hunyorgott Chase. Követtem a tekintetemmel, hogy hova néz és igaza volt, tényleg Savannah közeledett.
- Én... Megyünk, Chase? - pattant fel Adam. Mind a ketten furcsán néztünk rá. - Elfelejtettem valamit. Mármint fennfelejtettem valamit. A hálókörletben. Gyere. Kérlek.
Adam elindult válaszra sem várva. Chase-szel mindentudóan összenéztünk, majd utána szaladt. Én meg elindultam Savannah felé.
- Hello, Viráglány - köszöntem.

Szeptember

Éjjel kifejezetten rosszul aludtam, négytől kezdve már csak forgolódtam, hánykódtam az ágyban. Egy óra után viszont rájöttem, hogy nem fogok visszaaludni ébresztőig, úgyhogy halkan kikászálódtam felkeltem, beágyaztam és átöltöztem futóruhába. Mivel még mindig kifejezetten nyárias idő volt így, hajnalban is, eléggé lengén öltöztem.
Amúgy is mindig el szoktam menni futni mielőtt még a többiek felkelnek (kb. hatkor szoktam indulni, mert nyolckor kezdődik az első tanóra, hétkor kelnek fel a legtöbben) és akkor még reggelihez is hamarabb jutok így. És ráadásul sokkal frissebb is vagyok, könnyebben megy a tanulás.
Halkan, hogy ne ébresszem fel a szobatársaimat, kiosontam a hálóhelységből, és az udvar felé vettem az irányt.
Még így, negyed hatkor eléggé sötét volt, a nap még nem kelt fel. A kapu előtt nyújtani kezdtem, hogy kisebb eséllyel sérüljek le, majd elkezdtem kocogni a megszokott útvonalon - Hagrid háza, Tiltott Rengeteg mentén, a tó partján, az iskola fala mellett majd vissza a kapuhoz. Egy jó félórás táv, eléggé fárasztó, de közben nyugtató is. Igazából Hagrid házáig a legnehezebb eljutni a lejtő miatt, de utána már nincsenek nagy szintkülönbségek, viszonylag egyenletesen lehet végighaladni. Már a Tiltott Rengeteg szélénél futva hallgattam a koránkelő madarak csicsergését, amikor láttam, hogy valaki fut felém a tó felől. Nem tudtam eleinte felismerni a közeledő alakot, de ahogy csökkent közöttük a távolság, egyre jobban sikerült kivennem Mr. Bailey vonalait. Ezek szerint ő is az a koránkelős, futós fajta.
- Jó reggelt, Mr. Bailey! - köszöntem neki, amikor már csak pár méter volt köztünk és elfutottam mellette.
- Jó reggelt, Brianne - hallottam mögöttem a hangját. - Brianne, várj egy kicsit!
Lelassítottam, majd megfordultam. Mind a ketten lihegtünk egy kicsit egymással szemben. Nem gondoltam, hogy találkozom bárkivel is, úgyhogy eléggé elkezdett pörögni az agyam, hogy nem ezt kellett volna felvenni felsőnek. Végül is, tökmindegy, tanár, nem? De akkor is. Argh.
- Igen? - szólaltam meg végül az összes többi gondolatomat kihessegetve a fejemből. A kezemet összekulcsoltam a mellkasom előtt.
- Szeretnél mondani valamit azzal kapcsolatban, hogy kimentél az órámról?
- Bocsánat, többször nem fog előfordulni - kértem bocsánatot rögtön. Nem hiszem el, hogy csak azért állított meg, hogy bocsánatot kérjek… Ez milyen már?
- Én nem arra gondoltam - nevetett fel. - Én kérek bocsánatot, ha félreértetted. Neked nem kell, teljesen megértem.
- De, nekem is bocsánatot kell kérnem. Általában nem szoktam így reagálni - feleltem, mert nem akartam, hogy azt gondolja, hogy minden kis hülyeségre kirohanok a teremből. Már csak az hiányozna.
- Szeretnél beszélgetni? - kérdezte kedvesen. - Arról, hogy mire nem szoktál általában így reagélni, vagy bármiről, ha az is segít.
- Nem kell segítség - futott ki a számon a mondat. Upsz. Nem illik így egy tanárhoz beszélni. Szerencsére nem vette magára, inkább kijavította magát.
- Akkor így kérdezem: Van kedved beszélgetni? - hát, kétség nem fér hozzá, türelmes egy ember. Mindenképpen jó tanár lesz belőle. Vagyis, már jó tanár. És már illetlenség lenne visszautasítani.
- Igen, köszönöm - mosolyogtam rá, mire leterítette a pulcsiját (ami eddig a derekára volt kötve) a földre és intett a kezével, hogy üljünk le. Helyet foglaltam mellette és a távoli víztükröt pásztáztam. - Sokat szokott futni?
- Igen, szeretem a napot egy kis futással kezdeni. Felfrissíti az agyat - bólintott. - Szép ez a környék, diák koromban is imádtam errefelé futni. Gondolom, te is gyakran futsz.
- Igen, majdnem minden reggel. Általában hétköznap, de van, hogy hétvégén is. Formában kell tartani magamat, hogy jó kviddicsező legyek.
- Kviddicsezel? - lepődött meg.
- Igen. Terelő vagyok már négy éve. De miért olyan meglepő?
- Nem tudom. Csak nem gondoltam volna - vont vállat. - Én is kviddicseztem még anno. Én hajtó voltam.
- A bátyám, Adam is az. Chase nincs benne a csapatban, de ő nem is az a típus.
- Pedig ő is sportosnak tűnik.
- Az is. Csak a kviddics kicsit veszélyes sport annak, aki mindent elemezni próbál - magyaráztam. - Néha ők is jönnek velem futni.
- Értem. Közel álltok egymáshoz, ugye?
- Igen, nagyon fontosak vagyunk egymásnak. Azért nem vagyunk az a nyálas-ikres szerűség, rengeteget húzzuk egymás agyát, meg néha vannak kisebb verekedések is… De szerintem ez így normális. Szerencsénkre, Apu nagyon jófej, mindent elvisel, sőt, néha olyan, mintha a harmadik bátyám lenne. Nehéz egyedüli lányként a családban, de azért rám is ragadt bőven jópár nem túl lányos szokás. Ezért nehezebb ismerkednem. nEm az vagyok, akire számítanának.
- Lehet, hogy megint meg fogom bánni a kérdést, de… - kezdte, de félbeszakítottam.
- Anyukánk születésünk után elhagyott minket - feleltem. Ennyit megérdemelt, ha már eddig el bírt viselni. - Még aznap elment és sosem jött vissza. Sok történetet kitaláltunk, hogy vajon hol lehet, mit csinálhat, de mindig is tudtuk legbelül, hogy egyszerűen csak nem volt szüksége ránk. Nem szeretett minket. Nem azok voltunk, akikre szüksége lett volna. Nem olyan rossz, nem is ismertük. Igazából a legrosszabb dolog az mind közül, hogy már csecsemő korunkban csalódott bennünk valaki. Ezért vagyunk mindannyian maximalisták abban, amit csinálunk - nevettem fel. - Adam minden sportban remekel, Chase pedig egy zseni.
- És te? - kérdezte.
- Én… Nem tudom - vontam vállat. - Nem vagyok egy sportzseni, sem egy sima zseni.
- De miben vagy a legjobb?
- Párbaj - mondtam némi gondolkodás után. - Jó reflexeim vannak és gyorsan tudok dönteni. Hamar megtanulom a varázsigéket és használatukat.
- Akkor jó leszel az óráimon - mosolygott.
- Remélem - nagyszerű. Ezért nem akartam elmondani. Mi van, ha nem tudom teljesíteni az elvárásait?
Egy jó ideig csendben ültünk nézve a napfelkeltét. Még így is korán volt, hat körül lehetett.
- Van kedved együtt lefutni a hátralévő távot velem? - állt fel végül Mr. B és a kezét nyújtotta felém. - Nem kell közben beszélgetni.
- De, szívesen - fogadtam el a segítő kezet. - De Ön már nem futotta le a azt a részt?
- Olyan szép, hogy megéri kétszer elfutni arrafelé - legyintett, majd felvette a pulcsiját.
A visszafeleúton néma csendben futottunk egymás mellett. Amikor visszaértünk a suli bejáratához, lelassítottunk és elindultunk a Nagyterem felé.
- Mikor szoktál általában futni menni? - kérdezte.
- Hat körül szoktam indulni a bejárattól - feleltem, majd megláttam a tesóimat és Jordant az asztalunknál beszélgetni. - Jó étvágyat, tanár úr!
- Neked is, Brianne - indult el a tanárok asztala felé. - Akkor holnap, hatkor.
/folytatódik a Nagyteremben/