Park és Udvar

- Nem, nem láttam. Segítsek megkeresni? - kérdeztem.

november 1.

/kezdődött a Hollóhát klubhelyiségében/

A kastély folyosóin végighaladva szerencsémre sok lelkes bőröndhordár-jelölt akadt, akik a legnagyobb örömmel segítették cipelni a csomagjaimat, és még az utat is törték nekem, így fennakadás nélkül jutottunk el a kastély grandiózus, most tárva-nyitva álló kapujáig.
-Köszönöm, innentől magam is elboldogulok – mosolyogtam a fiúra (azt hiszem, Derek. Igen, határozottan Derek volt a neve), aki bárgyú vigyorral az arcán bólintott, majd elpirulva, szemét lesütve elszaladt.
-Merlinre – nézett undorodva a fiú után Lou.
Bezzeg Ő senkit nem kért meg, hogy vigye a bőröndjét, bár jó pár sóvár tekintetű lányt láttam a folyosókon árgus szemekkel lesve az öcsém lépteit.
-Tudom, hogy Te jóval korábban a tinédzserkorba léptél, mint a korosztályod, de azért próbálhatnál kevésbé antiszoc is lenni – löktem meg játékosan Lou vállát, de ő csak felmordult, és maga után húzva a bőröndjét, kilépett a bágyadt őszi napsütésbe.
Összébb húztam magamon a kabátomat, és felnyalábolva a poggyászomat, az erős szél által a szemembe fújt hajam miatt öt másodpercenként átmenetileg megvakulva, de elszánt tekintettel kutattam a kocsikra várakozó csoportok között a Weasley család után. Nem is kellett sokáig keresgélnem.
-Az Ég áldjon meg, Dominique Weasley, utoljára mondom, hogy nem mész innen sehová! – dörgött át Ted Lupin hangja az udvaron, ami meg is adta az irányt, hogy merre keresgéljek.
Vidáman mosolyogva a Tiltott Rengeteg szélén ácsorgó népes csapat felé vettem az irányt. Ahogy közeledtem feléjük, Teddy, aki éppen Dom-mal vívott vérre menő közelharcot, elkapta a tekintetemet, és hálás sóhaj szakadt fel a mellkasából.
-Hála Merlinnek, hogy megérkeztetek – üdvözölt megkönnyebbülten. – Tessék Vicky, mostantól a te gondod – lökte felém két karral Dominique-t.
-Mi a…? – kaptam el a húgomat, elejtve a csomagjaimat.
Miközben én visítozva a szétszóródott ruháimat igyekeztem visszaebrudalni a bőröndömbe, azalatt Dom már vissza is nyerte az egyensúlyát, és vörös hajtincseit köpködve, szikrázó tekintettel meredt Teddy-re.
-Már megint azzal a mugli vacakkal akarta tölteni az idejét – tájékoztatott Ted, mire azonnal el is feledkeztem a csomagjaimról, és felegyenesedve elkomorult szemekkel kerestem Dominique tekintetét.
-Dom? – kérdeztem számonkérően.
Húgom most a földet fürkészte, tekintetében harag csillogott.
-Megígérted, hogy nem teszed többé – kezdtem fenyegető hangon, de azonnal félbeszakított.
-Igen, tudom, bocsánat, most örülsz? – hadarta el, majd durcásan összefonva mellkasa előtt a karját, elfordította tőlünk az arcát.
A körülötte vibráló harag szinte kézzel tapintható volt. Éreztem, hogy akármelyik pillanatban nekem tudna ugrani és széttépni. De egyszerűen nem engedhettem, hogy visszaszokjon arra a mugli szerre.
-Ugyan, ne légy emiatt szomorú, Dominique – simogatta meg húgom karját együtt érzően Lucy, kislányosan magas hangja korának ellenére igen komolyan csengett, szemüvege lencséjén megcsillant a napfény. – Mind tudjuk, hogy az a szer… - és ekkor belekezdett egy olyan hosszadalmas és nyakatekert ismeretterjesztő monológba arról a vacakról, ami csak Percy bácsi sajátja volt a családban. Le se tagadhatná, hogy a lánya.
Teddy-vel aggodalmas pillantást váltottam, aztán lehajolva a ruháimért, kommentár nélkül hagytam, hogy Lucy prédikáljon helyettem. Tudtam, hogy Dominique nekem biztosan nem bocsátaná meg, így inkább csendben maradtam, és a ruháim szedegetésével próbáltam örvénylő gondolataimat elterelni erről a kellemetlen közjátékról.
-Hát ti meg mit csináltok itt, Weasley-k? – hangzott fel Hagrid ismerős dörmögése mellettünk, kunyhója ajtaján kilépve.
Dominique kapva kapott az alkalmon, és jó hangosan válaszolt, félbeszakítva ezzel a már igencsak belelendült Lucy-t.
-Várjuk a kocsikat. Megyünk haza – mutatott végig a bőröndjeinken.
-Jól van, jól van, jól teszitek – veregette meg kedélyesen a legközelebb álló Louis vállát Hagrid, aki kis híján összerogyott a súlyos kezek alatt. – Akkor viszont induljatok is, a kocsik hamarosan megérkeznek – kacsintott ránk, és vígan dudorászva elindult a szállításra várakozó tömeg irányába.
Na, erre az egy mondatra azonnal elszabadult a pokol. Mindenki egyszerre kezdett beszélni, én pedig rangokosként (Teddy a rangidős, de ő nem kívánt belefolyni a fegyelmezésbe) próbáltam összetartani kis csapatunkat, legalább addig, amíg a kocsik megérkeznek.
-Mindenki megvan? – kiáltottam körbe, tekintetemmel számolva a kobakokat.
-Jelen – jelentkezett lelkesen Lucy, a nagy sietségben szemüvege majdnem lecsúszott az orráról.
-Igyekezzünk már, le fogjuk késni a kocsikat! – rángatta húga karját a harmadéves Molly, aki egyszerre akarta két bőröndjét, és a látszólag nagy diskurzusba feledkezett Fred-et és Roxanne-t maga után húzni.
-Megyek már, csak vedd le rólam a kezed – húzódott arrébb Roxy undorodó arckifejezéssel, majd unottan tekergetve egy hajtincsét, fújt egy rózsaszín rágóbuborékot, amelyet Fred azonnal kidurrantott, majd vihogva szaladni kezdett, amikor húga eszeveszett kiáltozással utána rohant.
-Jaj, ne csináljátok már srácok, mindjárt itt vannak a kocsik! – néztem körbe riadtan.
-Egy-kettő, gyerünk! – tapsolt végszóra szigorúan Teddy is, majd egy Mi a… kiáltással a pillanatnyi zűrzavarban a már az erdő felé slisszoló Dominique után vetette magát.
Elképedve néztem végig a káoszon, majd, mivel a kocsik már megérkeztek, nemes egyszerűséggel felnyaláboltam a bőröndjeimet, és Louis-szal (családom egyetlen higgadt és értelmes tagjával) a nyomomban a szállítóeszközök felé vettem az irányt.
-Vicky, ne hagyj itt! – nyávogta kétségbeesetten Lucy, és kisvártatva az ő barna, és nővére vörös buksija is felbukkant mellettem, mindketten küszködtek hatalmas poggyászukkal.
-Hercegnő, belehalnál, ha segítenél egy picit? – üvöltötte valahol mögöttem Teddy, és időnként fájdalmas kiáltásba torzuló hangjából arra tudtam következtetni, hogy ismételten Dominique-kal verekszik.
Hű, de utálok néha nővér lenni. Állandóan engem talál meg a kötelesség, hogy rendet tartsak.
-Merlinre! – álltam meg ingerült fújtatással, majd bőröndjeimet a földre hajítva, kiadtam a következő utasítást. – Louis, keressetek egy kocsit, és induljatok el vele, majd mi utánatok megyünk egy későbbi kocsival. Ti, négyen – mutattam a kerek szemekkel pislogó Lucy-re, Molly-ra és az időközben megérkezett Roxy-ra és Fred-re. – mindenben engedelmeskedtek neki. Lucy, ne beszélj sokat, Molly, ne legyél túlzottan anyáskodó, Roxy és Fred, ti pedig lehetőleg ne öljétek meg egymást – hadartam. – A peronon várjatok meg. Indulás! – adtam ki az ukázt, és futva indultam vissza a Tiltott Rengeteghez.
Az erdő szélén Teddy már éppen úgy-ahogy legyűrte Dominique-ot, de a húgom még mindig veszettül küzdött. Amint odaértem hozzájuk, megragadtam a húgom pólóját, és elrántottam Ted közeléből.
-Mi a fenét csinálsz? – kiáltottam rá, egészen az arcába hajolva, a pillantásom izzott visszafojtott dühtől. – Hogy merészeled…
-Te hogy merészelted? – sikított vissza Dom, kitépve magát a markomból. – Te nem tudsz semmit sem! Fogalmad sincs… Te csak egy ostoba véla vagy, aki semmi másra nem jó, csak arra, hogy a tökéletességét másokon élje ki! – vágta az arcomba, majd megragadva a bőröndjét, dühösen elvágtatott a kocsik irányába.
Földbe gyökerezett lábbal álltam, és a szavait ízlelgettem. Keserű volt. Nagyon. Egy pillanatra behunytam a szemem, hogy megálljt parancsoljak a könnyeimnek. Teddy keze gyengéden ráfonódott a csuklómra.
-Vicky… - kezdte.
-Nem – állítottam meg azonnal. – Igaza volt. Mindenben.
-Ez nem…
-Elég, Teddy – húztam el a kezemet. – Elég a hazugságokból – nagyot sóhajtottam. – Gyerünk, a kocsik már várnak – mosolyodtam el újra, és nekiiramodtam.
Útközben volt időm letörölni a könnyeimet.

-Na jó, akkor asszem egyértelműen világos mindenkinek, hogy valamelyik szellemmel van dolgunk. Például Hóborccal. Belőle aztán ki lehet nézni, hogy szórakozik. Ja de várjatok, neki nem lehet olyan nagy árnyéka, mert félig-meddig átlátszó, nem? Ahh, összeomlott az elméletem. Szerintem menjünk, mert én idefagyok. -ajánlottam föl, a karjaimat dörzsölgetve.

-Na jó, én már nem leszek alkalmas semmilyen agyi tevékenységre mára. -tájékoztattam őket, miközben tanácstalanul forgolódtam a világító pálcámmal a kezemben, de egyetlen trollt sem fedeztem fel. Pedig azért mekkora kaland lett volna egyet élőben látni...

-Na jó gyerekek, ez nekem annál már morbidabb, hogy ép ésszel fel tudjam fogni. Egyébként vannak egy trollnak hoppanálási képességei? -kérdeztem, még mindig halkan beszélve.

-Én nem látok itt senkit és semmit. -suttogtam a többieknek, miközben tágra nyílt szemmel, izgatottan néztem örül.

-Aham, mehetünk. Már régen voltam, épp itt az ideje már. -egyeztem bele. Nem rám vall, hogy annyira odalennék ezekért a roxmortsi kirándulásokért, de most valamire amúgy is kíváncsi vagyok, amit majd valamikor diszkréten meg is akarok nézni ma délután.

-Oké, köszi. És téged mennyire hozott ez az egész lázba? -kérdeztem, mert fogalmam sem volt. A lányok többsége már teljesen be van indulva, de Bree-ből aligha nézem ezt ki, hiszen nem éppen átlagos lány.
-Hahó, emberek! Fél óra múlva gyülekező, ha most szeretnétek menni Roxmortsba, most lehet majd! A bál napján mennénk hivatalosan, de inkább áttették mára. -ordította egy negyedéves griffendéles srác valahonnét a háttérből. A parkban tartózkodók elkezdtek mozgolódni, szedelőzködni.

-Öh... Nem tudom. Nem hiszem, nem emlékszem rá. Lehet hogy elkeverték a többiek akikkel egy hálószobában vagyok. Kinézem belőlük, nem vagyunk túl jóban, de nem hinném, hogy lenne bármi értelme annak, hogy eldugják előlem. Vagy csak véletlen elkallódott valahova, az is elképzelhető. -soroltam fel a lehetséges okokat.

Hirtelen nem is tudtam, mi vezérelt el hozzá. Csak úgy megláttam, és ösztönösen erre húzott valami. Nem jutott eszembe semmi, hogy mit is mondjak.
-Nemsokára itt a halloweeni bál, ugye? Mit kell tudni róla? Nem láttam még róla plakátot vagy ilyesmit, csak úgy az általános pletykát hallottam. -vetettem fel.

-Így megijesztettelek? Szia. Mondjuk tuti én is összerezzentem volna. -mondtam, miközben szelíden rámosolyogtam és leültem mellé.