Park és Udvar

Hm... Ahogy így elnéztem, kifejezetten helyes volt. Nem az a típusú helyes, aki után minden lány megfordul. Hanem az, akinek egy-egy vonása kifejezetten meg tudta ragadni az embert. És ezek a vonások teljesen az uralmuk alá vették az embert. Olyan, mint a tenger. Sosem tudod, mi a következő lépése, de minden pillanatban magával ragad - akár eszeveszetten tombol, akár nyugodtan nyaldossa a partot. Ralph is ilyen volt - kiszámíthatatlan, veszélyes, de hidegvérű, nyugodt is.
- A csillagvizsgálónál járt - feleltem. - Tetszett neki a vihar. Még jó, hogy összefutott Viráglánnyal. Ha jól értettem, az ájulás szélén állt.

Mintha egy szempillantásra megváltozott volna Ralph szemszíne - ha lehet, még sötétebben csillogott különös szikrákkal. De amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt. Nem tudtam, hogy mit kezdjek ezzel a helyzettel. Hogy őszinte legyek az egész beszélgetés ideje alatt össze voltam zavarodva. Gőzöm sincs, hogy mi okozhatta ezt. Mármint a zavaromat és a tekintetváltozását. Mondtam valamit, amit nem kellett volna? Lehet, hogy Voldemorték megölték egy családtagját és azért érinti érzékenyen? Ha egyáltalán érzékenyen érintette valami és azért nézett így. Egyszerűen nem tudtam hova tenni ezt az egész beszélgetést. Egyszerre éreztem azt, hogy nem is figyel rám beszéd közben és azt, hogy túlságosan is elemzi fejben minden szavamat, rezdülésemet. Nagyon idegesítő és egyben olyan megragadó volt az, hogy ilyen kettős érzést ébresztett bennem.
- Nincs, legalább is én nem tudok róla - feleltem. - Néha Jordannel kap össze, de az sem komoly, mert barátságból teszik. De nem tudok túl sokat mondani, ebben a tanévben ismertem meg.

- Igen, azt mondta, hogy felsikoltott, de arra sem ébredtek fel - idéztem fel a Gyengélkedőben elhangzottakat. - Érdekes. Olyan, mintha szándékosan akarták volna betörni az ablakot, bár nem értem, hogy miért tenné ezt bárki is. Mármint tudom, hogy mindig vannak olyan emberek, akik a mások kárát akarják, de a legveszélyesebbek, Voldemort meg a csatlósai már rég eltűntek.
Újra átfuttattam a fejemben a beszélgetést, Chase és Mr. B felvetéseit. Az, hogy a tanár úr komolyan vette csak jelenthet valamit, nem? Talán még egyszer vissza kéne mennünk Viráglánnyal, hogy jobban körbenézzünk. Egyszerűen csak lehet, hogy kihagytunk egy kis részletet.

- Az Savannah-val volt. Hugrabugos, azt gondolom hallottad, hogy ott történt - feleltem. - Az éjjeli vihar során betört az ablak és megvágta a kezét. Az egyik barátom, Jordan talált rá. Eléggé furi, mert nem találtunk egy követ sem vagy bármi mást, ami betörhette volna az ablakot. És mindenki más olyan mélyen aludt a szobában, hogy fel sem keltek semmire. Szerencsére, már jobban van, bár reggel Hudson még benn tartotta egy kicsit ellenőrzésre.

- Mr. B, az új tanár és a barátnőm, Savannah - feleltem neki, majd, mivel úgy éreztem minimális magyarázattal tartozom neki a hallgatásom miatt, folytattam. - Bocsi, ha furán viselkedem egy kicsit, de alig aludtam valamit az éjjel, végig forgolódtam és felriadtam mindenféle lépészajra, amit képzeltem. Ráadásul most jöttem az edzésről. Egyszerűen csak fáradt vagyok, ilyen ritkán van.
Amikor azokba a sötét szemekbe néztem, olyan volt, mintha egy fekete lyukba néztem volna. Egy pillanatra kirázott a hideg, megszédültem, de aztán olyan hirtelen, ahogy jött el is múlt. Nem tudtam hova tenni az érzést, de valószínűleg semmi fontos vagy lényeges. De ha így folytatom, hamarabb jutok a gyengélkedőre, mint Adam. Ha felmegyek a klubhelyiségbe, alszom egyet tanulás előtt, mert ez így nem pálya.

- Igazából rögtön kettővel is - mosolyogtam. Brianne, mi van veled? Koncentrálj már. Miről is beszélünk? Jajaja, gyengélkedő. Hm... Mit is kérdezett? Ó, megvan, hogy kivel történt. Biztos azt hiszi, hogy a tesóim voltak, mivel általában őket kísérem. Aham. Biztos erre volt kíváncsi. Merlin gatyájára, mióta is gondolkozom némán? És végig engem néz. Én meg csak mosolygok. Kezdem kényelmetlenül érezni magam. Biztosan az éjszaka miatt van. Alig aludtam valamit, végig forgolódtam és felriadtam mindenféle lépészajra, amit képzeltem. Ráadásul most jöttem az edzésről. Egyszerűen csak fáradt vagyok. Vajon mondott valamit azóta? Bree, mondj már valamit. - Most kivételesen nem a tesóim voltak azok.

- Hát, tudod, a szokásos. Suli van, tanulni kell - vontam vállat. Vajon min gondolkozhatott? Olyan jó lenne belelátni a fejébe, tudni, mit gondolhat. - És kicsit aggódok, mert eddig még nem voltam a gyengélkedőn, pedig én minimum havi négyszer kapok ellátást. Ahogy magam ismerem, hamar behozom. Bár tegnap meglátogattam a gyengélkedőt. Ti is kaptatok kéttekercses beadandót a hétvégére Mágiatöriből?
Nem értem, miért kezdtem el beszélni és gyorsan meg is haraptam az ajkamat. Az ilyen sok beszéd nem kifejezetten rám valll. Zavaromban csavargatni kezdtem a karkötőimet.

Október

A parkban sétálgattam, amikor szembe jött velem Ralph. Nem tudom, miért, de ahogy megpillantottam a fiút, összeugrott a gyomrom. Láthatólag ő nem vett észre, lehajtott fejjel, mélyen a gondolataiba merülve haladt előre. Gyorsan megigazítottam a hajamat a sapkám alatt, majd felgyorsított léptekkel elindultam felé.
- Hello! - köszöntem neki mosolyogva. - Rég beszélgettünk. Mizujs veled?

Október

Nem hiszem el, hogy már vége van a szeptembernek. Egy hónapja vagyunk hatodévesek. Ki gondolta volna, hogy ilyen gyorsan el tud telni egy hónap?
Bekötöttem a cipőmet, pulcsit és
- Jó reggelt! - köszöntem Mr. B-nek. Egyszerre értünk az ajtóhoz, mint általában.
- Szia! - mosolygott kedves. - Ezek szerint még nem mondták neked, ha ilyen vidáman üdvözölsz.
- Mit nem mondtak? - megijedtem. Ha valami életveszélyes lenne, akkor úgyis felkeltettek volna, nem? Biztos nem olyan súlyos. Lehet, hogy elrontottam a beadandómat?
- Savannah a gyengélkedőn van. De ne aggódj, nincs akkora gond. Az éjszakai vihar betört egy ablakot és az egyik szilánk megvágta a kezét - magyarázta.
- Megharagudna, ha felmennék most hozzá?
- Nem haragudnék meg, dehogy. Viszont a gyengélkedő látogatók számára, ha nem családtagok, akkor csak hétkor nyit - állított meg mielőtt még elfutottam volna.
- Argh… - túrtam a hajamba, ami nem volt túl jó ötlet arra tekintettel, hogy sapka volt rajtam.
- Egy kicsit itt... meg itt... kócos lettél - mutatta a kezével. Az egész hajamat.
- Tudooom… - igazgattam meg úgy nagyjából az egyik ablaknál. - Még mindig borzalmas, de mindig azt mondom: akit zavar, ne nézzen oda.
- Jó mondás - mosolygott Mr. B. - Viszont nem vagyok biztos abban, hogy el kéne mennünk futni. Eléggé csúszik most minden. Meg jópár ág letört az éjjel. De leülhetünk beszélgetéssel elütni az időt.
- Én el szeretnék menni futni - közöltem ellentmondást nem tűrően. - Nem mintha nem beszélgetnék magával szívesen, de ez fontos. Hó, eső vagy szél nem állíthat meg engem.
- Ez is ilyen saját mondás?
- Nem, a postásunk mondogatja mindig - mosolyogtam. - De van benne igazság. Na, kezdjük a bemelegítést, hogy hétre visszaérjünk.
- Nem támogatom az ötleted, de tudom, hogy nélkülem is kitöröd a nyakad - csóválta a fejét és elkezdett nyújtani. - Úgyhogy veled megyek, hogy mondhassam: Én megmondtam.
- Ne mááár… - nevettem, de titkon hálás voltam, hogy jön. Azért mégis jobb ketten csúszkálni, mint egyedül.

/Folytatódik a Gyengélkedőben/

/elkezdődött a hálókörletben/

A Nagykapuhoz érve elkezdtem bemelegíteni. Még nem volt ott a tanár úr - és hogy őszinte legyek, reméltem, hogy még nagyon elfoglalt a verseny miatt. Nem mintha nem szeretek vele futni, beszélgetni, de… Valahogy most úgy éreztem, jobb lenne egy kicsit egyedül lenni, a gondolataimat elereszteni a széllel… Bár, ahogy magamat ismerem, valószínűleg nem tudnám elengedni és talán könnyebb lenne, ha lenne ott valaki mellettem… Viszont elvonhatja a figyelmemet. És ugyanez ellenérvnek. Elvonhatja a figyelmemet a fontos dolgokról. Teljesen meg vagy zakkanva, Bree! Tudom. Argh...
OK, szerintem elértem arra a pontra, amikor önmagammal veszekedtem. Már azon voltam, hogy elindulok egyedül inkább, minthogy magamat hallgassam.
- Hello! - érintette meg a hátamat valaki, mire egy kicsit összeugrottam. - Bocsánat, nem akartalak megijeszteni.
- Nem ijesztett meg - mosolyogtam Mr. B-re. - Csak egy kicsit meglepődtem.
- Indulhatunk?
- Nem szeretne bemelegíteni? - kérdeztem rögtön vissza.
- Á, nem szeretnélek mágvárattatni ennél is jobban.
- De fontos. És inkább várok, minthogy lesérüljön - mondtam ellentmondást nem tűrően. Oké, tudom, tanár, de akkor is. Ilyennel kapcsolatban nem viccelődünk.
- Rendben, Brianne, melegítek, melegítek - nevetett fel Mr. B.
- Kérem, szólítson Bree-nek. A Brianne-t nem annyira szeretem - magyaráztam.
- Rendben, Bree.
Miközben bemelegített azon gondolkoztam, hogy milyen érdekes, hogy így itt vagyunk. Amikor ránézek, meg amikor nevet és elhatárolódok attól a gondolattól, hogy ő tanár, olyan, mintha egy hetedéves lenne. Persze, sokkal érettebb gondolkozású annál, de lényegében annyira kevés különbség van. Még korban is. Mennyi lehet? 20? 22? És mégis ez a kis különbség is annyit számít! Egyszerűen olyan furcsa érzés. Olyan, mintha a tesómat kéne magáznom. Kicsit azért vicces. Persze, lassan egy hét után tegezni még ennyivel viccesebb lenne, hát még mondjuk két év után, ha végig fog tanítani minket. Nalátod, Bree, erről beszéltem. Elvonja a figyelmedet! Mármint a figyelmemet! Izé, a figyelmünket? Hát, azért nem egy piskóta önmagammal beszélgetni.
- Na, indulhatunk végre? - kérdezte mosolyogva.
Válasz helyett elkezdtem sétálni, majd felgyorsítottam, hogy elérjem a megfelelő futótempót. Mint a múlt héten csütörtökön és pénteken, most is némán futottunk egymás mellett, egymáshoz igazítva a tempót, az irányt és a lépéseket. A nap akkor kezdett felkelni, amikor a Rengeteg menti szakasz háromnegyedénél tarthattunk. Mint mindig, most is csodás látványt nyújtott a narancsos-vöröses fényekben táncoló vidék, különösen a víztükör volt elvarázsoló. Ez az egyik ok a sok közül, amiért szeretek ilyen korán futni. Persze, télen nem látom a napfelkeltét (akkor egy kicsit veszélyesebb és ijesztőbb is minden), de annak is megvan a maga varázsa.
- Jó pulcsi - szólalt meg, mikor elérkeztünk a tópartra. - Tényleg “genious” vagy?
- Nem kifejezetten - nevettem fel, már amennyire futás közben lehet. - A bátyámtól, Chase-től kaptam a tizenötödik születésnapomra.
Egy ideig megint nem szóltunk semmit. Mr. B az órájára nézett, majd lassítani kezdett, úgyhogy én is átálltam az ő tempójára. Kérdőn néztem rá, nem tudtam, hogy mégis miért kell leállnunk. Lehet, hogy nem melegített be rendesen és meghúzta valamilyét? Tudtam, hogy figyelni kellett volna ahelyett, hogy valami hülyeségen gondolkoztam.
- Mi a baj? - kérdeztem rögtön két lélegzetvétel között.
- Semmi - mondta rögtön. - Csak… negyed hét van, időben jól állunk.
- Ajaj… Ez úgy hangzik, mintha egy újabb beszélgetés lenne készülődőben - ráztam hitetlenül a fejem.
- Jók a megérzéseid - nevetett egy kicsit, de aztán újra elkomolyodva sétált tovább. - Bree. Mint tanárod és mint futótársad kötelességemnek érzem azt, hogy beszéljek veled a mumusról.
- Úgy tudtam! - nevettem fel szaraksztikusan és megálltam. Tudom, javítan kéne a modoromon. Tényleg nem így kéne viselkedni. Tudom, hogy ezekért még úgyis megkapom egyszer a büntimet, de nem hiszem, hogy bármelyikőtök úgy viselkedne reggel hatkor egy tanárral, bármelyikkel, mint a Királynővel.
- Bree, ez fontos! - ellenkezett Mr. B. - Láttalak utána és nem néztél ki túl jól. Mármint, jól néztél ki, csak… Érted.
- Értem. De az nem lenne jó ötlet, ha csak hagynánk az egészet? Egy rövid időre teljesen elfelejtkeztem az egészről, de tényleg. Volt egy negyed órám, ameddig nyugodt voltam - tártam szét a karom tehetetlenül. - Miért nem lehetne ezt folytatni?
Elindultam a tó mentén, hogy folytassam az utat. Semmi kedvem nem volt ehhez az egészhez. Miért is kell nekem egy tanárral futnom reggelente? Vagy legalább is vele.
- Kérlek, Bree, ez fontos - fogta meg a karomat, hogy megállítson. - Ha nem beszéled ki magadból, életed végéig nyomaszthat.
- Honnan veszi, hogy nem beszéltem ki a testvéreimmel? - hát, ennyit erről. Mostmár mindegy, Bree, de tényleg. Miért nem tegezed le és beszélsz csúnyán? Gyakorlatilag már csak az hiányzik. Béna vagy, aranyom. (Nem, nem vagyok skizofrén. Csak úgy tűnik, mintha.)
- Mert… - kezdte el, de nem tudta befejezni. - Egyszerűen csak látom, érzem, hogy nem. Kérlek! Nem ismerlek, de… Még ha nem is tudod, hogy szükséged van a beszélgetésre, akkor is az van.
- Nem lehetne máskor? - ha már teljesen elutasítani nem is, kicsit eltolni lehet, ugye? Ha szerencsém van, elfelejti. - Nem érzem magam készen.
Egy ideig fürkésző tekintettel meredt rám, majd elengedte a kezem.
- Legyen - mondta és elindult.
Útközben egy szót sem váltottunk. Szerintem megsértettem, de nem azzal, ahogy beszéltem. Hanem azzal, hogy nem bíztam meg benne. De amúgy milyen alapon szeretné, hogy én bízzak benne? Vagy bárkiben? Nem is ismerem. Attól, hogy a tanárom és jófej még nem vagyok köteles vele megosztani bármit is…
- Mondd meg a barátaidnak, hogy egy kis javítási gond miatt csak holnap hirdetjük ki az eredményeket. Kiteszem a Nagyterembe is, de így talán gyorsabban terjed - mondta totálisan visszahúzódó hangnemben. Ezt jól elrontottad, Brianne Stacks… - Nem ellened játszom, Bree. Nem szeretnélek rákényszeríteni semmire, nem szeretném, ha rosszul éreznéd magad… Csak segíteni szeretnék.
- Köszönöm - bólintottam. A hangom elutasító volt egy kicsit. Vagyis, inkább hideg, érzelemmentes. - Az információt és az aggódást. Az utóbbi egyáltalán nem szükséges. Nincs miért aggódni.

Szeptember

Bár hétfő volt, elmaradt ma a tanítás mindenkinek, aki  jelentkezett a csapatversenyre - éppen ezért csak az elsőévesek, az antiszociálisak és a stréberek (vagy ezeknek bármely kombinációja) számára volt megtartva a tanórák egy része (a tanároknak sem volt még túl sok kedve tanítani és néhány terem el is volt foglalva, úgyhogy végül szabadprogram lett nekik is).
A mai napot szintén futással kezdtem, hogy mindenképpen jó formában jelenjünk meg a versenyen - szükségünk lenne a pontokra is, mivel tavaly a Hollóhát nyerte meg a házkupát és mindenképpen jó lenne, ha idén mi lennénk az elsők. Vagy legalább is a másodikok. Bár Savannah Hugrabugos, még így is sok pontot nyerhetünk a házunknak. És a Hugrabug is mindenképpen megérdemli a pontokat. Szóval, visszatérve a futásra, reggel már ott vártak a bátyáim is. Örülök, hogy ők is komolyan (de persze, nem véresen komolyan) veszik a helyzetet. Kicsit féltem, hogy el fogják ökörködni, de így visszatekintve tudhattam volna, hogy fölöslegesen aggódtam. Eszünkbe jutott Jordant is elvinni magunkkal, de végül rossz ötletnek szavaztuk meg. Jobb, ha kipiheni magát, hogy maximálisan tudjon teljesíteni. Mert végül is, jó hogy benne van a csapatban - nem csak a küldetésünk miatt, hanem mert azt mesélte, hogy sokat foglalkozik növényekkel a szabadidejében, illetve Gyógynövénytanból is mindig penge volt. Biztosan neki is ösztönző lenne, ha egy csapat tagjaként tudna dolgozni.
Útközben a fiúk beugrottak a mosdóba, úgyhogy én a kapunál vártam őket, miközben elkezdtem bemelegíteni. Minden narancsos-bordós színbe öltözött a felkelő nap fényére. A látványtól elvarázsoltan néztem körbe, amikor észrevettem, hogy az egyik, fal menti kődarab mögül kis papír lóg ki. Odamentem és kivettem a résből.
“Bocsánat, ma nem tudok veled menni. Sokat kell készülődni a versenyre már ilyen korán is. Jó futást! Julian Bailey”
Nem tudom, honnan tudta, hogy megtalálom a cetlit, de azért örültem, hogy eszébe jutottam.
- Mi az? - érkeztek meg a fiúk.
- Semmi - tettem zsebre az összehajtott lapot. - Na, melegítsetek be gyorsan!

- Hé, nem vagy éretlen, csak még nem jött el az az alkalom - mosolyogtam. Titokban örültem, mert így Adam nem lesz szomorú. Annyira. - Szerintem amúgy tényleg próbálj vele még beszélni. Lehet, hogy csak a szokásosnál is rosszabb passzban volt.

- Próbáld meg, Viráglány, én neked szurkolok - nevettem fel. Majd rövid kondolkodás után feltettem neki egy kérdést, amire valószínűleg nem akartam tudni a választ, de ha megtudom, akkor nem titkolhatom el Adam elől, és ha elmondom neki, akkor totál letört lesz... - Tetszik neked? Jordan.