Karib-szigetek

Mi a Merlin pöttyös alsógatyája történik? -kérdeztem idegesen. Lendületesen elindultam abba az irányba, amerre eltűntek.

-Na, nektek aztán heves vérmérsékletű egy testvéretek van - jegyeztem meg félhangosan, a fejemet csóválva, Chase-nek és Adamnek címezve szavaimat.
Mindenki belefagyott a megkezdett mondatába, majd egy emberként, elkerekedett szemekkel néztek rám, csak Houston lövellt felém egy "ezt most komolyan te mondod?"-típusú pillantást. Rávigyorogtam.
-Várj, azt mondod, te tudod, mi történik ott fent? - ocsúdott fel legelőször Chase.
-Ühümm. Különleges képességem - kacsintottam rá, majd vélaérzékemet ismét Bree-ékre fókuszálva megjegyeztem: - Hmm... Úgy látom, lassan jönnek lefelé...

Közben és is megragadtam a pálcámat és óvatosan pár méternyi távolságra araszoltam Bree mögé és lélegzetvisszafojtva figyeltem, hogy most mi lesz. Óráknak tűnő másodpercekig meredt a meg-megmozduló árnyra, mivel a teremnek ezen része egészen félhomályba borult, nem lehetett kivenni, mi vagy ki lehet az.

Majdnem eluntam az életemet, miközben a felderítőútra indult Bree-re és Ralph-ra vártunk. Unottan piszkálgatva a körmeimet csak fél füllel hallgattam a többiek találgatását az esetleges szellemről - közben viszont én már régen tudtam, hogy egy korunkbeli lány lapul odafent a takarórengeteg alatt. Vélaérzekem segítségével azonnal megtaláltam, és beazonosítottam, de hagytam, hadd játsszon Bree és Ralph egy kicsit nyomozósdit. Végül is, ha ők ezt élvezik... Habár azt még mindig nem értettem, miért pont egy ilyen elhagyatott és lepusztult helyre kellett jönnünk. A kilátás szép, de azért annyira nem, hogy órákat bámuljam. A Karib-szigetekről nekem mindig is a türkizkék víz jutott eszembe, nem valami omladozó vár...
Hatalmas puffanás szakította félbe a gondolatmenetemet. Miközben a többiek ijedten ugrottak egyet, vagy a hangos zaj eredetét nyomozták, addig én vélaérzékemmel csak unottan szemrevételeztem a fenti - igencsak érdekes - szituációt.

Gyorsan gondolkodtam, és úgy döntöttem, legjobb lesz, ha most gyorsan megállok és úgy csinálok, mint aki visszafordul. Pár másodpercig hallgattam a távolodó lépteit, majd halkan utánaosontam. Elhatároztam, hogy csak messziről kísérem figyelemmel a dolgokat.

-Veled megyek!-jelentettem ki halkan és ellentmondást nem tűrően. Az ilyen gyanús helyzetekben valamiért mindig automatikusan harci készültségbe kerülök. Egy mozdulattal nyugtáztam, hogy a zsebemben van a pálcám, bár remélem, nem kell majd használnom semmire.

Még pár perc erejéig megigézve keringtünk fel-alá és gyönyörködtünk a kilátásban, amikor megint valami reccsenés szakította meg a csendet.
-Na jó, most biztos hogy nem csak egyszerre álltunk meg. -jelentette ki Savannah, de a hangja nem tűnt ijedtnek. Zsebre tett kezekkel kóvályogtam tovább, és végigjárva a kis terasz széleit, lenéztem, de sehol nem láttam senkit lent.
-Merlinre nem vagy tériszonyos? -nézett rosszallóan a lány.
-Nem. -vontam vállat, miközben tovább gondolkodtam, mi lehetett a hang.

Miután végighadonásztam magunk előtt az utat, aminek köszönhetően kisebb-nagyobb karcolások lettek a karjaimon a növényzettől, egy nem túl emberbarát lépcső előtt találtuk magunkat. Ez nem olyan meglepő egy ilyen régi várnál. Lihegve és szédelegve küzdöttük fel magunkat rajta, de a kilátásért mindenestere megérte. Beláthattuk az egész falut és a tengert. Ekkor vettem észre, hogy nem is olyan messze van egy pici sziget.
-Tudtok valamit arról a kis szigetről ott?-kérdeztem.

Ez a tény tovább csigázta a kínáncsiságomat, így Vannah-al az élen már sokkal határozottabban átvágtunk a csarnokon. Itt azonban több lehetőség is állt rendelkezésre: egy hosszú, szűk és sötét folyosó kezdődött balról, míg a jobb oldalon egy kis belső udvar kezdődött, amin látszott, hogy hosszú évek óta ember nem nyúlt az itt kialakult élővilághoz.
-Merre? Ha már itt vagyunk, és elég sokan, mehetünk valami számotokra is új irányba. Már amennyiben nem tudjátok kívülről keresztül-kasul az utat mindenfelé. -vetettem fel.

Eddig csak némán próbáltam minnél többet megjegyezni abból, amit a falon túl látok, és magamban már építettem fel a vár lehetséges alaprajzát. Azt azonban már nem hagyhattam, hogy Vannah csak úgy nekivágjon az első kínálkozó beszökési lehetőségnek, így gyorsan mellészegődtem és óvatos léptekkel egyre beljebb hatoltunk a természet által félig-meddig már visszavett csarnokba.
-Itt konkrétan már voltatok azért, ugye? -fordultam vissza Bree-hez, aki közben beért minket.

-Ez nagyon menőn hangzik! -jegyeztem meg, bár már pár okkal halkabban, hiszen eszembe jutott, hogy gyakorlatilag tényleg lehetnek itt szellemek. Kíváncsian elindultam az egyik falon tátongó lyuk felé, amin kényelmesen átfér egy ember, és benéztem. Világos volt, tehát egy nyitott teremszerűség lehet, és láttam, hogy még sokfelé folytatódik.
Átléptem egy kupac törmeléken, majd kérdőn sandítottam a többiek felé.

-Hű! És vannak valami erre utaló jelek itt? Vagy egyáltalán mi minden maradt meg? -forogtam közbe, hogy felmérjem, de a random féig ledöntött kőfalak között nem láttam át, mennyire épek egyes részei.
Itt, a kőfalak árnyékában egész hűvös volt, de nem zavaróan, pont jól esett a forró nyári délután végén. Kellemes növényillat úszott a levegőben, valamiféle elvadult fűszercserjéktől származhattak.

Nem mondhatom el magamról, hogy sosem másztam még át illegálisan bizonyos kerítéseken, de a rajtam lévő, nem éppen falmászásra kitalált egy-két pántból álló szandálom miatt most ez nehézségebe ütközött. Adam gondolkodás nélkül követte húgát, közben bemutatva a helyes technikát, Chase azért megkérdezte, hogy menni fog-e nekünk is.
-Igen, biztos. Van gyakorlatom. Meg gondolom neked is, Ralph. -biztosítottam a fiút, hogy mielőbb ő is átmásszon, így maximum Ralph lássa a bénázásomat.
-Hát akkor jó. Azért szóljatok, ha kell segítség. -mondta, majd ő is átlendült a kerítésen.
-Csak utánad. -ajánlotta fel Ralph.
-Öh... Oké, megyek. -zavartan méregettem a kövek közötti mélyedéseket, majd megkapaszkodtam két dudorban, de a lábam megcsúszott a szandálban, és idegesen kerestem egy másik helyet, de a kövek túl csúszósak voltak a cipőmnek.
-Várj, tartok bakot. -szólt a fiú, és kénytelen voltam elfogadni. Így már gond nélkül felkerültem a fal tetejére, ahonnét vigyorogva megkösztöntem neki, majd leugrottam a túloldalra. Utána ő is átmászott.