Nagyterem

- Nézzétek, kell csapatnév! – mutatott a lapra Beth.
- Beth, komolyan, nem rosszindulatból kérdezem, de komolyan? Magas sarkú? Egy versenyre? – kérdezte Jeanice, miközben Beth lábán lévő fehér topánkára nézett.
- Miért? De mi legyen a csapatnevünk? Ötlet?
Beth kérdésére összenéztünk és különféle ötletek merültek fel.

-Én ebben a csapat-összeállításban nem hiszek annyira. -jegyeztem meg, miközben igyekeztem levegőnek nézni Savannah-t. Hm, vajon mennyire lenne bunkó, ha ártatlanul megkérdezném, hogy lehet-e még variálni a csapattagokat. -Na, ki megy ki? -kérdeztem kedvtelenül.

Beth magabiztosan ment ki Mr. Baily-hez, majd átvette a borítékot. Miután az összes tanár elmondta azt, amit akart, elvonultunk így, öten egy kissé félreesőbb helyre, ahol csak kevesebb csapat volt és elkezdtük az első feladványt.

Gyanútlanul fordultam meg a távolból jövő ismerős hangokra, amikor megpillantottam a híres-neves Viráglányt. Na ne.
Villámló tekintettel üdvözöltem Bree-éket, amiből már feltételezhetően látták a véleményemet az ötödik csapattársunkról.

Szeptember – Hétfő

- Oké, kezdek izgulni! - mondtam, miközben a hatalmas embertömeget pásztáztam. – Merre van Beth?
A Nagyteremben voltunk, és mint ahogyan említettem, már csak Beth hiányzott.
- Ilyen nincs! Tuti, hogy a haját igazgatja. Megint.  – húzta el a száját Jeanice.
- És igazad van. - mutatott Eric a Nagyeterem bejárata felé, ahonnan Beth jött be. Jeanice meg akart még valamit jegyezni, de az új tanár erőteljes hangjára mindenki elhalkult.

Ma reggel kilencre hatalmas tömeg gyűlt össze a Nagyteremben. Nem is gondoltam volna, hogy ekkora lelkesedést fog kiváltani ez a verseny. Rosszkedvűen pásztáztam a tömeget, és azt találgattam, ki lehet ez a Viráglány, vajon merre lehet, jön-e már. Egyenlőre még csak én lézengtem a Griffendél asztala körül a mi csapatunkból, remélem észrevesznek a többiek is. Mr. Bailey még egyelőre sehol. Pedig elvileg itt fogjuk megkapni rövidesen a versenyfeladatokat.

-Jó, akkor oké. Ajánlom is.- tettem hozzá halkabban, aztán bűnbánóan rámosolyogtam egy pillanatra. Ezek szerint megvan a csapat. Na jó, már kezdett a tiltakozásom halványodni, inkább a kíváncsiság kezdett felerősödni ezzel a versennyel kapcsolatban. Hát, érdekes lesz, az biztos...

-Viráglány...-mormogtam halkan. Akárki is, de ezek szerint tuti ráillik a név. -Gőzöm sincs, kicsoda lehet, de tartok, hogy nem fogjuk tökéletesen zökkenőmentesen megérteni egymást. De hé. Ezek szerint engem is valami másnak hívsz magadban és nekik is? -mutattam a fiúkra. Minek? Akarok egyáltalán tudni?

Jaj, ne. Ez rosszul kezdődik. "Néhányszor összefutottunk." -ezzel aztán nem lettem előrébb, mert senkivel sem szoktam úgy összefutni, hogy kiemelhető lenne bármilyen más átlagos, napi osztálytársnak köszönéstől. -Na jó, és még valami? Nem tetszik ez a dolog. Amúgy megjegyezném, meg sem kérdeztétek, hogy akarom-e ezt egyáltalán. -tettem hozzá egy kicsit durcásan.

-Jézusom, az meg ki? -kérdeztem egyszerre ijedten és idegesen. Akinek ilyen neve van, uh... -gondoltam iszolyogva.

-Nem hangzik rosszul... -futottam végig a kiírást. -De kiket raknátok a csapatba?

Na jó, majdnem kegyelemdöfés így elsőre. És most kénytelen leszek átvészelni. Pár pillanatig a bögrével szórakoztam, közben összeterelgettem a gondolataim.
-Magyarországról jöttem, azaz az isten háta mögül. Amúgy jó hely, mi főleg jó helyen lakunk, a Balaton partján. Tudjátok, az a nagy tó... Na, szóval itt lakom a nagyszüleimmel. Amikor három éves voltam, a szüleim egyszer kiruccantak Szardíniára. De soha nem jöttek vissza. Földrengés volt, és mindenki odaveszett, ők is. Ezért lakom a nagyszüleimmel, hogy azelőtt mi volt, már nem emlékszem. Mivel senki velem hasonló korú nem lakott a környéken, kénytelen voltam egyedül játszani mindig. De remekül elvoltam. Az állatok és növények lettek a barátaim. Imádtam, illetve imádok még mindig erdőkben, mezőn mászkálni, sokféle növényt és állatot felismerek. Van két kutyám, akikkel rengeteg új helyet fedeztem fel. A nagypapám megtanított barkácsolni, szerelni mindenfélét, valamint kertészeti dolgokra. Ezek nagyon fontosak lettek számomra, szerettem segíteni nekik. Nagyjából ennyi. Remélem ezzel részben megmagyaráztam az antiszociálisságomat. Kénytelen voltam egyedül tölteni a kisgyerekkoromat, hát már mindegy. Amúgy egyik nagyszülőm se mágus, valami kicsit távolabbi rokonunk az volt, úgyhogy nem ért senkit teljes sokként a dolog. -foglaltam össze nagyjából az életem.

-Jó, jó oké... -hagytam jóvá már végre nevetve. Feloldódott a hangulat, pedig már azt hittem, hogy a fölém tornyosuló képzeletbeli sötét felhők ott maradnak fölöttem. Azért a dumagép-részére befizetek, na mindegy, majd meglátjuk.

Pár másodpercig szótlanul meredtem a bögrémre. Húha. Ez meredek.
-Azt hiszem... Nos, hogy nagy fába vágjátok a fejszéteket. De persze köszönöm. -mondtam még mindig a semmibe bámulva, kissé lefagyva. Hát, érdekes lesz. -Hú, tényleg, bocsi, hogy itt áramszünetem van egy időre, csak most fogom fel. Tényleg... Ez nagy segítség, erre nem számítottam. Próbálok majd normális lenni, ígérem. -mondtam halvány, erőtlen mosollyal. Zavarban éreztem magam, úgy, mintha egy ketrecbe zárt vadállat lennék, és az orrom előtt társalognának arról, hogy majd megszelídítenek, meg hogy vagy megszokik, vagy megszökik. Félénken járattam a tekintetem három testvér között.