Nagyterem

A következő menet már egészen elrugaszkodott volt, sokan megleptten ácsorogtak, majd ijedten távoztak a parkettről, amikor hirtelen egy 60-as évekből származó hip-hop szám került műsorra. Zavartan forgattuk a fejünket, hogy a többiek mit kezdenek magukkal, majd gyorsan feltaláltuk magunkat, illetve Hudson kitalálta, mit táncoljunk. Eleinte csak lestem, hogy milyen jó érzékkel ugrik és lépked oda-vissza, majd engem is magával rángatott. Ez szerencsére már jóval felszabadultabb táncnem volt, mint az előzőek, de itt sokkal jobban kellett koncentrálnom, hogy összeilljenek a mozdulataink.

-Vicky, jól vagy? - hajolt hozzám Dorian egy különösen hosszú forgásos rész után, zafírkék szeme aggódón csillogott. - Nagyon sápadtnak tűnsz.
-Ugyan, ugyan, csak a fényviszonyok teszik - mosolyogtam rá sugárzóan, elhessegetve kételyeit, miközben gondolataim eszeveszetten száguldottak.
Teddy figyelmeztetett, bár nem tudta, mire. Azt csak én tudtam. De fegyelmeznem kellett magam, mert ha bekövetkezik, amitől tartottam, akkor annak csak nagyon rossz vége lehet.

Mikor vége lett a keringős zenének, egy kicsit bátrabb, de még mindig elegáns, pörgős-forgós, gyorsabb ütemű táncra váltottunk, és a bátortalanabb párok gyorsan és feltűnésmentesen kiszálltak. Így több hely maradt nekünk. Egyre jobban élveztem a helyzetet, elszállt az utolsó csepp gátlásosságom is, és szívvel-lélekkel táncoltam Hudsonnal. Azért éreztem, hogy nem mi vagyunk a leggyakorlottabbak, és leginkább a szerencsén múlik, hogy belerázódok-e a ritmusba vagy sem. Hudson figyelt a domináló párra, akik középen ropták, és olyan lenyűgözőek voltak, hogy ők irányították az egész tömeget, hogy melyik lépéssorozat legyen a következő. A pár konkrétan Victorie és Dorian volt, de ez el sem jutott igazán a tudatomig.

Valami piszkálta a hátamat. Bizsergett, égetett, néha már fájt. Mintha valaki pusztán csak a tekintetével lyukat próbálna égetni fedetlen hátamra. Nem kifejezetten zavart, már megszoktam, de egy idő után már kezdtem kényelmetlenül érezni magam. Bosszúsan próbáltam Dorian-t valami olyan irányba terelni, amelyből láthatom titokzatos rosszakarómat, mivel a rengeteg diák miatt véla-érzékemet nem tudtam túl megbízhatóan használni. Dorian megértette jelzésemet, és könnyedén, feltűnésmentesen a megfelelő irányba perdített. Bosszúsan kerestem a bizsergés okozóját.
Amikor a pillantásom összekapcsolódott Teddy-ével, rájöttem, hogy elkéstem. Ted felvont szemöldökkel nézett rám, aranybarna szemében táncoltak a fények. Nem kellett semmit tátognia, tudtam, mit szeretne mondani. Görcsbe rándult a gyomrom. Egy másodpercig tartott az egész, aztán már tovább is suhantunk Dorian-nel. Ted eltűnt a tömegben.
Elkéstem. A szörnyeteg hatalmasra nőtt és elnyelni készült.

Gondoltunk egyet, és az utolsó pillanatban neveztünk. Lesz a mi lesz, majd egy jót nevetünk magunkon legfeljebb. Legnagyobb meglepetésemre Hudson azonnal kezébe vette az irányítást, és magabiztosan beilleszkedtünk az egyenletesen, ritmusosan mozgó párok közé. Én eleinte nem találtam a helyem, és ide-oda topogva próbáltam ráérezni az ütemre, de Hud olyan gyengéden és megnyugtatóan fogta a derekamat, és irányított is egyszerre, hogy egészen ellazultam fél percen belül, és eszembe jutottak a lépések. Pedig úgy emlékeztem, hogy a halloweeni bálon nem mert kibontakozni táncolás terén. Hm, biztos akkor még zavarban volt, mint ahogy én is.
Hálásan néztem a szemébe, és teljesen meg is feledkeztem róla, hogy amúgy egy versenyen vagyunk.

Abban a pillanatban, amikor Dorian a derekamra helyezte a kezét, magasra csapott bennem a nyerni akarás. Szinte már gonoszul elvigyorodtam, ahogy Dorian-nel már a kezdeteknél gond nélkül elsuhantunk pár olyan pár mellett, akik szerintem még életükben nem jártak párizsi tánctanárnál. Csak forogtunk és susogtunk, repültünk és forogtunk, és minden egyes fordulatnál egyre nagyobb és nagyobb lett a mosolyom. Jobbak voltunk. Mindenkinél. Mit jobbak. Tökéletesen táncoltunk. Elégedetten, hideg fénnyel elmosolyodtam.

McGalagony felettébb random ötlete most végre természetes mosolyt varázsolt az arcomra. Tekintetemmel Hudsont kezdtem keresni, aki éppen erre sodródott a tömeggel.
-Hátőő... Mit gondolsz? -kérdeztem elvörösödve, a táncversenyre célozva. Szívesen indulnék, de sejtésem szerint rajtunk kívül nem okozna másnak különösebb élményt, ahogy mi ropjuk.
-Attól függ, mit kell és/vagy lehet táncolni. -meredt a parkettre elgondolkodva Hudson.
-Úgy hallottam úgy lesz, hogy keringővel kezdjük, aztán folyamatosan vadul a dolog. -vázoltam fel, bár én is csak egy távoli beszélgető pártól hallottam.

Nincs elég vagy bármilyen megfelelő szó, amivel le lehetne írni, milyen mértékű eksztázisba kerültem McGalagony szavainak hallatán.
-Merlin trottyos alsógatyájára - leheltem tányér méretűre kerekedett szemekkel, a lehetetlen örömtől egy pillanatra teljesen leblokkoltam.
Aztán akcióba lendültem. Amíg én el voltam foglalva azzal, hogy a pálcámat rángattam elő ruháim fodrai közül, hogy egy tükröt elővarázsolva kicsit rendbe szedjem magam a nagy esemény tiszteletére, fél füllel hallottam, hogy Dorian-nek még arra is volt ideje, hogy udvariasan megérdeklődje a többiektől, ők mit gondolnak a kialakult szituációról.
Ó, de ugyan mit érdekelt már ez engem! Korábban táncoltam, mint jártam vagy akár beszéltem, így a többi diák, akik már lelkesen a tánctér felé vették az irányt, már csupán eltaposandó bogaraknak tűntek, akiknek bizony pontosan ott volt a helyük, ahová a pillanat hevében elképzeltem őket - a cipősarkam alatt.

-Apukám küldte pár héttel ezelőtt, még időben megkértem, hogy anyukámmal összedolgozva szerezzenek valahonnét nekem.-meséltem mosolyogva, miközben végigsimítottam a mentazöld színű bársonyos anyagot.

-Köszönöm, Apolline mamámtól van - válaszoltam mosolyogva, miután Bree is elmondta, hogy Mr Bailey-től kapta a sajátját. - De a Tiéd is gyönyörű, kitől kaptad? - érdeklődtem én is.

Most én is csak zavartan mosolyogtam. Fogalmam sincs, mit csináljak. Hagyjam itt őket, szegényeket, akiknek éppen fogalmuk sincs, mit kezdjenek egymással? De Hudson meg már biztos keresztül-kasul járta a termet, hogy megtaláljon. Á-á, itt kell még maradnom pár percet, döntöttem gyorsan.
-Ú, már annyiszor akartam kérdezni tőletek, csajok, hogy honnét szerváltátok a ruháitokat? -néztem végig rajtuk. -Nagyon csinosak!

-Hát ez... - kerestem a szavakat fülig érő szájjal, majd kiböktem a szerintem legmegfelelőbb szót a szituációra. - fantasztikus! - mosolyogtam a lányra teljes szívemből, miközben (tudom, tudom, nem kellett volna) véla-érzékemmel egy kicsit megkukkantottam Hudson-nel való kapcsolatát, és amit ott láttam, az tényleg roppant boldoggá tett.
Hudson és Savannah tényleg teljes szívükből szeretik egymást.

-Ööh... Hát igen, végülis így is mondhatjuk... Hát persze! -erősítettem meg saját magam kis gondolkozás után, mire persze kissé elvörösödtem, de elég sötét volt hozzá, hogy ne legyen túl feltűnő.

-Szia Savannah! - üdvözöltem kitörő örömmel, talán kissé hevesebben, mint kellett volna, de már alig vártam, hogy megkérdezzek tőle egy nagyon fontos dolgot. - Te jársz Hudson-nel? - bukott ki belőlem, konkrétan minden előzmény nélkül, mire a társaság nagy hányada (vagyis Bree, Jordan és Vannah) értetlenül meredt rám, Dorian pedig (aki időközben már visszatért italszerző körútjáról) hangtalanul, rázkódó vállal szórakozott rajtam, kezébe temetve az arcát, helyettem is szégyenkezve.
Engem azonban pillanatnyilag semmi sem érdekelt, csak az, hogy megerősítést nyerjek, hogy Hudson, az örök agglegény (vagy mi a szösz) végre párra lelt!

-Háát, a tesóim fogalmam sincs, merre lehetnek most, aztán...-kezdte Bree.
-Sziasztok! -robbantam be Bree, Jordan és Victoire, valamint Dorian gyűrűjébe, széles vigyorral az arcomon. Egész idáig vadul roptuk Hudsonnal, de már túl szomjas lettem, így átmenetileg elváltunk, úgy fél perc erejére. Úgy éreztem, pont jókor jöttem, mert eléggé erőltetettnek tűnt a hangulat.

-Nagyon örvendek! - válaszolt illedelmesen Bree, könyökkel közben szinte észrevétlenül meglökte Jordan-t, amolyan nelegyélmárilyenantiszoc-üzenettel, mire a fiú is elmormogott egy "Örülök, hogy megismerhetlek"-et.
-Én is örültem a találkozásnak - biccentett mosolyogva Dorian is, és mivel már mindenki örült, ragyogó mosollyal párom felé fordulva szörnyű szomjúságra hivatkozva elküldtem egy másik asztalhoz, mivel úgy véltem, ennél az asztalnál az ital nem ütötte meg a szintet.
Miután Dorian eltűnt a forgatagban, visszafordultam Bree-ékhez.
-És, a többieket hol hagytátok? - kérdeztem mosolyogva.

Victoire utolsó mondatára leplezetlen döbbenet ült ki az arcomra egy másodpercre, majd mit sem törődve vele, amolyan ez-ugye-csak-egy-rossz-vicc-pillantást küldtem Bree-nek. Ő azonban úgy tett, mint aki nem vette észre, helyette csak felvette a kedves, mosolygós ábrázatát.
Én ugyan nem fogok ezekkel cseverészni, határoztam el magamban, és máris tekintetemmel a lehetséges menekülőutat kerestem innét.

-Sziasztok! - köszönt Dorian is széles mosollyal, szeme sarkából kérdőn hunyorítva rám.
-Ó, bocsánat, rettenetesen feledékeny vagyok! - játszottam meglepetést és kis szégyent, majd komfortosan belekarolva a fiúba, felmosolyogtam rá. - Bree, Jordan, ő itt Dorian. Dorian, Bree-vel és Jordan-nel megyek majd a téli szünetben a Karib-szigetekre - vázoltam fel gyorsan a szituációt, ragyogó mosollyal az arcomon.

-Helló. -próbáltam nem úgy morogni, mint egy kivert kutya, de nem biztos, hogy sikerült. Idegesen megmarkoltam a hozzám legközelebb eső koktélt és gyorsan beleittam, hogy addig se kelljen szólnom semmit.
-Sziasztok. -köszönt Bree is, pár fokkal lelkesebben mint én.

Éppen Dorian-nel koccintottunk egy-egy pezsgőspohárral, amikor egy meglehetősen megviselt, és nem kevésbé morcos Jordan tört magának utat az asztalunk felé, egy többé-kevésbé elégedett Bree-vel a nyomában. A többieket még nem láttam, de mivel egy elég szoros baráti társaságról beszélünk, így mertem feltételezni, hogy a többiek is felbukkannak majd előbb-utóbb.
-Sziasztok! - köszöntem rájuk mosolyogva, amikor mellénk értek.