Karib-szigetek

A gyógynövényekről rögtön eszembe jutott Jordan.
-Hát, majd biztos mindjárt eszünkbe jut valami... Addig is, még azt nem mondtuk, hogy közvetlenül karácsony után csatlakozik hozzánk még egy barátunk, illetve évfolyamtársunk. Ő Griffendéles és Jordannek hívják. Csak Ő mindenképpen családi körben szerette volna eltölteni az ünnepet, de aztán jön is. Ő is nagyon szereti az ilyen kertészkedős-gyógynövényes dolgokat, úgyhogy biztos lesz közös témátok majd. -meséltem, bár az eszem azt súgta, hogy szinte biztos, hogy Jordan nem fog vele semmiről cseverészni.

-Ühümm, nagyon szívesen - bólogattam hevesen két falat között. - Imádom a krumplit, és bármit, ami a krumplival kapcsolatos, illetve az evés a hobbim, mint azt bizonyára ti is megfigyeltétek - nevettem fel. - A legtöbb gyógynövényt név szerint ismerem, és akár a levelükről megismerem őket - szegény Makoto-nak korábban el volt törve a lába, úgyhogy nagy szerencse volt, hogy ismertem pár ilyen növényt... Na és Ti? Biztos Nektek is van egy csomó izgalmas sztoritok, hiszen a Roxfortból jöttök - pislogtam kíváncsian elsősorban Vannah-ra, de a többiektől is szívesen vettem volna bármilyen történetet.

Rezzenéstelen arccal hallgattam a beszélgetést, és egyre bizonyosabb lettem, hogy valami nem stimmel. Ezek a misztikus válaszok... Éreztem, hogy Savannah sem elégedett meg ennyivel. De mások? Eldönthetetlen. Kíváncsi lennék, Jeffry hogy vélekedik a lányról, még nem sokat szólt.
-Még mesélsz valamit magadról? -vetette fel Vannah a hirtelen beállt rövid csöndben.

-Mindig is szerettem a természetet - mosolyogtam Hudson-re és Vannah-ra. - Ez a vár pedig olyan elhagyatott volt, hogy megsajnáltam, és úgy gondoltam, megszabadítom a terheitől. Aztán jött Makoto - simogattam meg a mókus buksiját szeretetteljesen. - meg megszerettem az életet a várban. Szóval maradtam. Egyébként pedig csak egy vándor vagyok, aki arra jár, amerre a szél fújja - tártam szét a karjaimat, majd nevetve összecsuktam őket, és inkább újra az ételnek szenteltem minden figyelmem.

-Értem. És... -itt megakadtam. Oké, hogy ilyen kedves, nyitott, de mégsem ad kielégítő válaszokat. Ez is elég burkolt volt. Meg merjem vajon kérdezni, hogy miért is folytatott ilyen életmódot? Pár pillanat erejéig vaciláltam, mire Hudson mentett meg.
-És hogyhogy ezt az életet választottad, ha szabad tudnunk? -kérdezte azzal a kedves, bizalomteljes mosolyával.

-Nem volt olyan nehéz, mint amilyennek gondolod. A föld megteremte, amit kértem tőle, így nem igazán voltam soha éhes - mosolyogtam Vannah-ra. - Viszont ennél finomabbat még komolyan soha nem ettem! - vetettem rá magam ismét a mennyei ételhalomra.
Annyira, de annyira finom volt minden!

-Jéé, tényleg. Itt ez a szokás! Wáó! -döbbentem rá félhangosan. -És mondd csak, Lin, hogy teltek a mindennapjaid? Tényleg ott laktál a várban? Hogy csináltad? -kérdeztem, hangomban őszinte csodálattal és érdeklődéssel.

-Pálmafát! - pattantam fel azonnal az asztaltól, olyan lelkesen, hogy a székem el is dőlt.
Csillogó szemekkel néztem körbe a társaságon, akik nem nagyon tudták hová tenni hirtelen hangulatváltozásomat, de azért egyet értően bólogattak.
-Hű, még sosem díszítettem pálmafát - mosolyogtam elégedetten, visszaereszkedve székemre, miután Jack kiment a szobából.
Tényleg nagyon különleges karácsonyom van idén.

-Nem csalat mef a levl - szólt közbe Madeline, bár annyira tele volt a szája, hogy egy szavát sem értettük.
Mivel mindenki érdeklődve nézett rá, ezért előbb inkább gyorsan lenyelte a falatot, majd sugárzóan mosolyogva megismételte.
-Nem talált meg a levél - cirógatta meg a mókust a vállán. - De most már úgyis mindegy lenne, már meglehetősen idős vagyok ahhoz, hogy suliba járjak - nevette el magát.
Felvontam a szemöldökömet.
-Miért, hány éves vagy?
-Tizenhat - harapott bele jóízűen a következő húsba, közben pedig lapátolt a tányérjára még egy kis salátát.
-Értem - mosolyogtam rá, mivel már sem kedvem, sem erőm, sem energiám nem volt vele vitába szállni, hogy ez még bőven korhatáron belül van.
De azért felvetődött bennem a kérdés: miért gondolja, hogy a tizenhat év már idősnek számít az iskolába járáshoz?

-Ja, semmi csak... Érdekes, hogy hogy maradhatott ki Lin abból, hogy a Roxfortba kerüljön annak idején. Még sosem fordult elő ilyesmi szerintem. Na mindegy. -szórakozottan eltakartam a villám segítségével a majdnem érintetlen húsomat egy salátalevéllel. A többi kérdésemet és aggályomat egyelőre még nem akartam előhozni, majd inkább ha kettesben leszünk.

Furcsa egy étkezés volt. Majdnem mindenki fél vagy éppen mindkét szemét Madeline-n tartotta, aki betöltötte a helyiséget. Csevegett, nevetett, mosolygott, kacagott, válaszolt minden kérdésre, érdeklődött mindenkitől és közben úgy tömte magába az ételt, mintha legalábbis még soha nem evett volna semmit. Én csak szórakozottan mosolyogtam rajta, közben aprókat harapva az egyébként tényleg mennyei húsból, de leginkább csak kibámultam az ablakon. Odakint a tenger lustán nyaldosta a partot, a nap pedig éppen lemenni készülődött, hogy átadja helyét a holdnak. Már az első csillagok is felderengtek az égen. Tiszta éjszakának nézhettünk elébe.
Az asztaltársaság ismét nagyot nevetett, Madeline pedig már annyira kacagott, hogy a mókus a vállán méltatlankodva beletaposott párszor a bőrébe, de a lány nem vette észre, csak a nagy nevetéstől kicsordult könnyeit törölgette, még mindig teli szájjal kacagva. Szórakozottan elmosolyodtam.
Vajon miért van egy kereszt a bal vállába égetve?

Teljesen érthetetlennek tűnt a szituáció. Idekerül egy vadidegen lány, és ilyen normális, meg jófej és illedelmes? És mindent olyan természetesen vesz annak ellenére hogy egy várromban élt? Vagy mi van? És boszorkány lenne, de elfelejtettek neki a felvételi levelet?? Ez az egész nagyon gyanúsnak tűnt. Feltétlenül lel kell majd mondanom ezt a Szövetségben. Nem gondoltam volna, hogy bármi ilyen fura dolog fog itt történni.
Szótlanul követtem a többieket a konyhába.

-Helló, Vannah és Hudson! - intettem feléjük vidáman mosolyogva, majd a még mindig izgatott Bree-hez fordultam nevetve. - Ugyan már, a Roxfort? Nem tudom, eddig miért nem kerestek meg, valószínűleg elkeveredett a levél. De nem is biztos, hogy boszi vagyok - nem tudok elkábítani embereket, meg ilyesmi - csóváltam meg a fejem nevetve, majd, mivel valami naaaagyon finomat éreztem, lehámoztam magamról a takarót, és kiugorva az ágyból (Makoto két tincsembe kapaszkodva vészelte át a hirtelen helyváltoztatást), jó nagyot nyújtózva, csillogó szemmel körbeszagoltam. - Mmm, nagyon finom illatok vannak... Csak nem valami hús sül a konyhában? Ha nem bánjátok, azt szívesen megkóstolnám - indultam teljesen elvarázsolva az isteni illat után - rég éreztem már ilyen mennyei illatokat.

-És Savannah vagyok, de szólíts csak Vannah-nak! -mutatkoztam be. Ő pedig Hudson. Ápolósegéd a Roxfortban, illetve jó barátunk is egyben. -az egyéb részletekre majd rájön, gondoltam kajánul.

-Hú, a Roxfort? - tátottam el a számat. - Jó sokat hallottam már róla. Biztos nagyon ügyes boszik és varázslók lehettek, ha odajártok - vigyorogtam Bree-re. - Nem tudom, eddig még nem igazán vettetek észre, úgyhogy inkább nem erőltettem - vontam vállat vidoran. - Még a végén szellemnek néztetek volna - nevettem fel. - Na és Ti, többiek? Ti is roxfortosok vagytok? - néztem a többiekre is kíváncsian, miközben Makoto beugrott a szobaablakon és elfoglalta vállamon jól megszokott helyét.
Szórakozottan simogatva a mókus hátát, érdeklődve vártam a többiek válaszára.

Értetlenül pislogtam. Hogy lehet, hogy ez a csaj annyira vágja, hogy Bree-ék rendszeresen jártak korábban oda? Hogy maradt ott észrevétlenül? Hol él egyáltalán, és honnét jött, mit csinál? Ezernyi kérdés jutott eszembe, de nem akartam letámadni.

-Madeline Kinley, röviden Lin vagy Maddie - dörgöltem meg álmosan a szemeimet, majd egy elnyomott ásítást követően végleg kipislogtam a bágyadtságot a szemeimből, és tettre készen, energikusan mosolyogva körbenézve szemrevételeztem a helyzetet és a rám meredő tekintetekhez tartozó embereket. - Sziasztok, srácok! Jó napot! - biccentettem jókedvűen az egyetlen felnőtt férfinek a szobában. - Hú, jó sokan vagytok - vigyorogtam. - Téged felismerlek, meg Téged és Téged - mutattam azokra a gyerekekre, akiket gyakran láttam az otthonomként funkcionáló várromban bóklászni. - Jó nagyra nőttetek, mióta utoljára láttalak benneteket - mostanában nem szoktatok jönni. Mi történt, merre jártok ilyenkor? - érdeklődtem csillogó tekintettel, félrebillentett fejjel várva a választ.

Hudson kíváncsian közelebb hajolt a csajhoz, mire ő éppen kinyitotta a szemét és mozgolódni kezdett.
-Nos, azt hiszem, kezdheted. -vigyorgott Bree-re.