Folyosók

-Hát, jó - tettettem, hogy elszontyolodok kicsit, majd újra sugárzó mosollyal folytattam. - Akkor majd még eldöntöm, ki legyen. Mindenesetre nagyon köszönöm, hogy elmehetek veletek! - mosolyogtam rá hálásan.
Tudtam, hogy már így is kellően felbosszantottam, ez mind a szavaiból, mind az érzéseiből lejött, véla-érzékem már szinte sivítva követelte, hogy tűnjek el innen, vagy legalábbis érzelmileg manipuláljak egy kicsit a beszélgetés fonalán, mielőtt nagyon csúnya vége lesz ennek, de egyelőre még nem engedtem neki. A legvégsőkig szerettem volna meghagyni Brianne szabad akaratát, mielőtt nekem esik.

-Hát, talán a húgom és az öcsém örülnének, ha tudnának jönni, bár ez még nem biztos...
Biztos, hogy nem jönnek. A kérdés, amit feltettem puszta elterelő hadművelet volt két esetenként húzósabb mondat vagy beismerés között, de semmi több. Teddy így is kis híján leharapta a fejem, amikor megtudta, hogy elmegyek, nem hiszem, hogy tolerálná, ha még Dom-ot vagy Lou-t is vinném.

-Hát igen, szerintem sem volt egy okos ötlet McGalagonytól... Bár tény, hogy már nem olyan fiatal - válaszoltam tűnődve.

-McGalagony mindenáron szerette volna a diákokkal kitöltetni azokat a bizonyos kérdőíveket, mert fontosnak ítélte meg a diákokat esetlegesen az iskola falain belül fenyegető veszélyek elhárítását. A prefektusokat bízta meg a feladattal, viszont tartott tőle, hogy a családnevem miatt esetleg nem lenne mindenki olyan őszinte, így azt szerette volna, hogy azoknak a diákoknak, akik még nem ismernek, álnéven mutatkozzam be. Dióhéjban ennyi - vázoltam fel a jó előre kitervelt kamu-magyarázatomat.
Ralph-fal kapcsolatos gyanúmat nem szerettem volna vele megosztani, mert tartottam tőle, hogy figyelmeztetné a fiút, aki így sokkal óvatosabb lenne. Azt pedig nem hagyhattam, hogy megtörténjen, hiszen könnyen lehet, hogy Ralph kulcsfontosságú információkat rejteget.

-Igen, én vagyok az. A nevem Victoire Weasley - válaszoltam könnyedén. - Bocsánat az utóbbiért... McGalagony miatt kötelező volt álnevet használnunk - hárítottam azonnal a felelősséget az igazgatóra, miközben azon gondolkodtam, hogy ha ezt megtudná, akkor már valószínűleg kétszeresen is ki lennék tiltva az irodájából.

-Igen - vágtam azonnal a közepébe, bár egyáltalán nem parancsolóan, hanem csevegő, laza, könnyed hangnemben válaszoltam kérdésére, miközben még mindig biztatóan mosolyogtam. - Nem tudom, Jeffry említette-e már - tudom, hogy említette. -, de én lennék az a plusz egy fő, akit betervezett a közös karibi kirándulásotokra, és lenne egy olyan kérdésem, hogy vajon én is vihetnék-e a családomból egy-két plusz főt? - kérdeztem mellékes, kedélyes, laza hangnemben.

-Igen, én voltam. Bocsánat, megzavartam valamit? - érdeklődtem mosolyogva, kíváncsian félrebillentett fejjel.

December

Ééés, íme, itt van. Ez a nap is eljött. A Nagy Nap. Nincs visszatáncolás, nincs hiszti, ma van az a nap, amikor mindent tisztáznom kell.
Tulajdonképpen ezidáig tudatosan próbáltam még a gondolatát is elkerülni, hogy valamikor meg kell beszélnem ezt az egész utazás-dolgot Brianne-nel, de miután már Houston is többször emlékeztetett, hogy ideje volna, és már tényleg nem tudtam volna tovább halogatni, így elhatároztam, hogy ma megteszem. Beszélek Bree Stacks-szal.
Egész nap azon tűnődtem, hogyan szólítsam le, viszont mivel tartottam tőle, hogy nem lesz túl kellemes ez a beszélgetés még négy fülnek sem, így inkább megvártam, amíg egyedül találom, és akkor terveztem lecsapni rá. Először nála is fontolgattam valami kis extra meglepetést, amivel nem lenne olyan túl feltűnő hozzá csatlakozásom, de mivel az eddigi stratégiáim (lásd Jordan és a hógolyó) a többieknél nem igazán jöttek be, így végül délután, amikor egyedül láttam kisétálni a griffendélesek utolsó órájáról, nemes egyszerűséggel belevetettem magam a tömeg sodrásába, és optimista mosolyt varázsolva az arcomra, észrevétlenül mellé sodródtam a zajos és jókedvű roxforti diákok lökdösődő sűrűjében.
Először nem vett észre, és azt is érzékeltem, hogy kicsit elgondolkodott, így egy gyors és kedélyes „Szia Bree!” megszólítással, és egy vidám mosollyal keltettem fel a figyelmét.
Az akció elkezdődött.

-Már egy ideje... - kezdtem, aztán elakadt a szavam, és lesütött szemmel elfordítottam a tekintetem.
Nem akartam kimondani, mert úgy éreztem, ezzel elárulom Dominique-t. De valakitől pedig muszáj lesz segítséget kérnem, mert Teddy és én sem tarthatunk ki örökké. Houston pedig pont olyan embernek tűnt, aki tényleges segítséget tud nyújtani.
-Szóval, már jó ideje, hogy cigarettázik - mondtam ki gyorsan, hogy minél hamarabb túl legyek rajta. - Próbáltam már lebeszélni, de nem igazán megy... Mindenesetre köszönöm, de egyelőre elutasítom a segítségedet; nem szeretném, hogy téged is megutáljon - mosolyogtam rá keserűen. - Olyan jóban voltatok, amikor kicsik voltunk - emlékeztem vissza kissé melankolikus, távolba vesző mosollyal a régi szép időkre.

-Hát, nagyon remélem, hogy csak erről van szó... Bár néha kifejezetten aggaszt amiatt a mugli szer miatti, lassan már függőségbe forduló szenvedélye. Nem szeretném, hogy ezen csússzon el az élete - haraptam be egy kicsit az ajkamat gondterhelten.

-Dominique? Hát, ugyanolyan, mint mindig - vettem fel könnyedén a beszélgetés fonalát, mintha mi sem történt volna.
Mialatt viszont húgomról szóltam pár szót, kissé kezelésbe vettem Houston-t is - lazítottam kicsit a kötelességtudatán, puhítottam egy aprót a szüleivel való kapcsolatán, és egy kis adag büszkeséget és önbizalmat hagytam magam után, amerre jártam. Aprócska segítség volt, talán fel sem tűnt neki, de válla feszült tartása engedett egy kicsit, és mintha járása is könnyedebbé vált volna a kis kezelésem után. Őszintén reméltem, hogy ezzel segíthettem neki legalább annyit, amennyit ő segített nekem a mai nap során.
-... szóval most kicsit olyan örihari kapcsolatban vagyunk, de ez minden normális háztartásban megesik, nem igaz? - sóhajtottam fel beszédem végeztével színpadiasan, majd vidáman Houston-ra kacsintottam.

-Kissé antiszoc és gyakran morcos minden ok nélkül, de vannak barátai, és jó Hollóhátashoz híven kitűnő tanuló is egyben, szóval elfogadják, és, amennyire meg tudom ítélni, szeretik is az osztályában - feleltem derűsen; mindig is feldobott, ha a testvéreimről beszélhettem. - Szóval, én azt mondanám, nagyon jól be tudott illeszkedni. De Jeremy bácsi nem mesélt róla? - kérdeztem aztán kissé meglepetten.

-Inkább a második. Már teljesen kifáradtam attól, hogy csökönyös emberekből próbálom kiszedni legféltettebb titkaikat - húztam el színpadiasan a kezemet a szemem előtt. - Akkor, mire vagy kíváncsi? - indultam el végül a folyosón.