Folyosók

-Igen, nyugi, holtbiztonságos. -mondtam ma már kábé ötödszörre ezt a mondatot. -Ha nem hiszed, gyere, megmutatom. Kitártam a teljesen gyanútlannak tűnő mosdóajtót és odavezettem az utolsó fülkéhez. -Itt sajnos csak a legmezeibb és legprimitívebb módon lehet bejutni, méghozzá átmászással. -mutattam be, miközben máris az ajtó tetején egyensúlyoztam, majd átugrottam a túloldalra. Innen is tovább magyaráztam: -Az ajtót nem lehet Alohomorával, sem simán kilinccsel kinyitni, így biztos csak az mászik be, akinek valóban itt van dolga. Amúgy átlag 0,0318 fő teszi be a lábát naponta ide, és mindenki a legelsőt használja megfigyeléseink szerint. -viccesek lehetünk ahogy épp ismeretterjesztést tartok a roxfortos 6. emeleti fiúvécéről, miközben vígan kotyvasztom az animágiáláshoz szükséges főzetet.

December
Gyorsan és feltűnés nélkül osontam be az alig használt hatodik emeleti fiúvécébe. Zsebeimben gyógynövényes üvegcsék tucatját csempésztem be magammal, majd átmásztam a speciális, Alohomorával ki nem nyitható záras ajtóval felszerelt utolsó fülkébe. Ezt csak a beavatottak tudják persze, direkt ilyen célokra csinálták meg egyszer leleményes diákok, hogy sehogy se lehessen bejutni, csak átmászva, így biztos csak az illetékesek kerülnek ide. Már felállítottam az üstöt, benne az alapanyagok egyik felével. Figyelmesen tanulmányoztam a vécédeszkának támasztott receptet, majd nekiláttam.
Sajnos két hétig érintetlenül kell hagyni hadd erjedjen/bugyogjon/fődögéljen kedvére. Beállítottam pár egyszerű bűbájjal, hogy milyen időközönként melegedjen fel az üst, majd letettem a vécétartály tetejére a maradék hozzávalókat. Hm, majdnem ugyanezt csinálták végig Harry Potterék, csak százfűlével. Mi meg valami még meredekebb és kockázatosabb dologgal. Na mindegy, majd lesz ami lesz, ha mindent a leírás szerint csinálunk, csak nem lesz bajunk...

-Oké, szia, de máskor téged is szívesen várunk dumálni! -köszöntem el tőle. -Na, akkor menjünk? -fordultam most Bree-hez.

-Jaja, igen, szóval... Csak úgy általában társaságra lenne szükségem, amolyan csajosnak tűnő dumálásra, van kedved kimenni mondjuk a parkba? De ha most ástad ki magad a föléd tornyosuló megcsinálandó házik és tanulnivalók bástyáiból, persze nem ragaszkodom hozzá. -vázoltam fel az ötletem Bree-nek, miközben azért vártam, hogy eltűnjön végre ez a Jeffry, mivel még mindig itt ácsorog.

Megismerkedni Jordannel, na arra kíváncsi lennék. Szerintem ahhoz is külön egyetemi végzettség kellene barátkozásból, hogy szóba bírjál állni vele. De mindegy, inkább nem szólok semmit erre.
-Jaja, jól tetted, hogy dumáltál velük, nagyon rendesek. -csevegtem tovább. -És igen, Bree-t keresem. Megtennéd, hogy visszaugrasz és szólsz neki, hogy én keresem? Már ha benn van.

-Te jó ég, azt azért gondoltam volna, hogy ennyire népszerű vagyok. -vihogtam egy kicsit magamon, mert tényleg meglepett ez. Meg egyáltalán, nem tulajdonságom értelmesen viselkedni idegen srácok előtt. -És, hogy tetszik a Roxfort? -érdeklődtem vidáman, mert nekem konkrétan földönkívülinek számít minden olyan mágus, aki nem ide jár/járt.

Már több okom is összegyűlt, hogy miért keressem meg Bree-t, és untassam a fecsegésemmel egy pár órára. Így aztán nekivágtam a kastélynak, remélve, hogy ha a Griffendél klubhelyisége körül keringek, akkor előbb utóbb megtalálom és le tudom csalni a parkba, vagy valahova, már ha van egy kis ideje. Ám helyette egy random afroamerikai srác jött ki a portélyukon, akit hirtelen nem tudtam hová tenni.
-Szia! -köszöntem rá már viszonylag messziről. -Hát Te? Új arcnak tűnsz.

november 8.

-És akkor papa azt mondta, hogy „Miniszter úr, ez igazán nagyon lenyűgöző gondolatmenet, és ha lehetek ilyen merész, hadd jegyezzem meg, hogy az új öltönye különösen jól áll ma magán”, mire Kingsley bácsi akkorát nevetett, hogy leesett mama egy festménye a falról – mesélte kacagva Lucy.
-Vicces lehetett – bólintottam szórakozottan, miközben pár másodévest távolítottam el az utunkból, megspékelve pár rendreutasító mondattal néhány túlságosan virgonc negyedéves irányába.
Ahogy általában, most sem igazán figyeltem Lucy-re, csak amolyan fél füllel hallgattam, ahogy az őszi szünetben átélt élményeiről mesél, de aztán szép lassan, ahogy a méz csurran egyik csuporból a másikba, a szavak értelme is lassan eljutott hozzám. És gondolkodni kezdtem.
Percy Weasley és Kingsley Shacklebolt egy házban, ahol még ráadásul Percy bácsi felesége is ott volt? Egy borzalmas sejtés kezdett formát ölteni a fejemben. De hát azt nem tehették… Vagy mégis? Hirtelen lendülettel megfordultam, és szegény kislányt meglehetősen megrémítve, tágra nyílt, kissé őrült szemekkel meredtem Lucy-re.
-Várj, várj, várj! Volt a szünetben Főnix Rendje-gyűlés? – kérdeztem hitetlenkedve.
-Igen, kettő is – emelte meg még jobban a kezében tornyosuló könyvhalmot Lucy, és kiszabadítva fél kezét, megigazította a szemüvegét. – De mama nem engedte, hogy részt vegyünk, azt mondta, még túl kicsik vagyunk hozzá – biggyesztette le az ajkát csalódottan Lucy.
-És nekünk miért nem szólt erről senki? Ott akartam volna lenni! – toporzékoltam dühömben, mire jó pár könyv szétnyílt lapokkal a földre zuhant.
Akkor és ott olyan dühös voltam, hogy az sem érdekelt, ha esetleg Madam Cvikker két kézzel nyúz majd meg, amikor visszavisszük a könyveket.
-Ugyan, nem volt semmi érdekes – mosolygott nyugtatólag Lucy. – Legalábbis Fred és Roxy azt mondták. Bár - hajolt közelebb bizalmaskodóan. - akárhogy próbáltak meggyőzni az ellenkezőjéről, szerintem Kingsley bácsi akkor is telefül-gátló varázslatot tett az ajtóra, így biztosan nem hallhattak semmit – vonta meg a vállát nemtörődően a kislány. – De ne szomorkodj, biztosan jó volt Apolline néniéknél is. Milyen volt Lyon? – kérdezett a szünetemről mosolyogva Lucy.
-Hát, ennek a fényében azt mondanám, hogy borzalmas – fújtattam idegesen, miközben felnyaláboltam a könyveket, és varázslat segítségével próbáltam eltüntetni a gyűrődéseket, amelyeket a földdel való találkozás okozott.
Hogy merték apa és anya nélkül megtartani a gyűlést? Hiszen ők is tagjai a Főnix Rendjének! Sőt, én is az vagyok! Na jó, szigorúan véve nem, de amint nagykorú leszek, egész biztos be fogok lépni! Már Ted is alig várja, hogy betöltse a tizenhetet, áprilisban tuti Ő is tag lesz! És ennek ellenére eltitkolnak előlünk mindent! Hát hol itt az igazság?
Miközben forrongó gondolataimba merülve követtem Lucy aprócska alakját a roxforti folyosókon, hirtelen valamiféle borzongás cikázott végig a gerincemen. Ismerős érzés volt, sokszor átéltem már.
Mintha figyelnének.
Azonnal felkaptam a fejem, körülnéztem, és még éppen láttam egy ismerős alakot sietősen beolvadni a tömegbe. Már a hátáról és a tartásáról azonnal felismertem, de ahogy távozóban még megérintettem a körülötte gomolygó érzésgócot (vélaképesség), már biztos voltam a dolgomban. Párszor beszélgettünk már a Főnix Rendje-gyűléseken, így tudtam, kicsoda. Levegő után kaptam.
Na de mit keres Houston Dennel a Roxfortban? Tudtommal már két éve végzett, úgyhogy ha nem McGalagonyhoz jött valamit intézni, akkor fogalmam sincs, mit keresett itt. De ha csak az igazgatónőhöz jött, akkor meg miért viselte a roxfortos diákok talárját? Ennek semmi értelme.
-Vicky, jössz már? – kiáltott a tömegből Lucy.
Észre se vettem, és legyökereztem a forgalmas roxforti folyosó kellős közepén.
-Megyek már, megyek – kiáltottam utána, és sűrű bocsánatkérések közepette Lucy után törtettem, miközben a gondolataim még mindig Houston különös felbukkanása körül forogtak.
Vajon róla szóltak a gyűlések, amiken nem tudtunk részt venni? Titkos küldetése van, amiről nem tudok? És ha igen, nekem miért nem szóltak? Á, a pokolba az őszi szünettel!

-Ja, igaz. Hát akkor szerintem menjünk fel hozzátok, aztán majd ha lesz még kedvünk, kimehetünk később. -válaszoltam.

-Nagyjából semmit. Kiélveztem, hogy tökéletes csend és nyugalom honolt az egész klubban. Meg olvastam egy kicsit, hogy eltereljem a gondolataim ettől az őrülettől, ami itt tombol már órák óta, illetve gondolom még fog is egy ideig. És mit csináljunk? Kimenjünk egyet a levegőre, vagy mi legyen? -vetettem fel, mert máshoz nem is nagyon lett volna kedvem.

Miután Jordant elszállítottuk a gyengélkedőre, visszamentem a klubhelyiségbe, mert kissé elegem lett az emberekből. De aztán eszembe jutott Bree, hogy egyedül lehet most, ezért nem is maradtam tovább, hanem elindultam megkeresni. A Nagyteremben nem volt. Savannah Hudsonnal táncolt, ami kissé meglepő látvány volt, de mondjuk már korábban is feltűnt, hogy mennyire zavarba jött mindig, amikor egymás közelében voltak. Biztos tetszik neki, gondoltam.
A Nagyteremhez tartozó másik folyosón ácsorogva találtam Bree-t.
-Hé, szia! Bocsi, hogy itt hagytalak egyedül, de... Kicsit besokalltam a tömegtől, és nem akartam Jordan sorsára jutni én is. -magyaráztam meg távollétem okát. Remélem, nem nevezett már mindenfélének gondolatban, amiért se szó-se beszéd elnyelt a föld.

Az iskola minden területén