Gyengélkedő

- Mr. B egy kicsit megrándította a lábát az én hibámból, őt kísérem, de amúgy is bejöttem volna. - láttam Savannah zavarodott arcán, hogy még mindig nem teljesen érti a helyzetet. - Jordan nem tudom, mit csinál itt.
Mind a hárman a szóban forgó fiúra néztünk tőle várva magyarázatot.

Október

/Elkezdődött az udvaron/

- Nyugodtan mondja… - rágtam a szám szélét idegesen.
- Mit mondjak? - nézett rám meglepetten Mr. B.
- Hogy megmondta... - olyan dühös vagyok magamra. Az egész az én hibám. Nem kellett volna elmenni futnunk. Miért vagyok ilyen? Ezek után valószínűleg nem szeretne többet elmenni velem. Remélem, azért a tanórákon valamennyire elvisel.
- Bree… - állt meg és elengedte a vállamat, hogy elém ugrálhasson. - Nem a te hibád. Az én felelősségem lett volna figyelni erre.
- Figyelt is! De én erősködtem.
- Igen - bólintott. - De. Mind a ketten évek óta futunk. Hóban, esőben. És hány baleset történt eddig?
- Velem egy sem - néztem fel a plafonra. Olyan hihetetlenül rosszul éreztem magam. Legszívesebben valami cuki kis átkot küldtem volna magamra.
- Velem sem. Látod? - fordította maga felé az arcomat óvatosan. - Néha-néha mindenkivel megesik. Na, gyere, oda kéne érnünk még hamarabb. És akkor még Savannah-t is megnézheted tanítás előtt.
Tényleg, Viráglány.
- Remélem, jól van. És azt is, hogy ön is rendbe jön - odaléptem hozzá, hogy átkarolhasson és mehessünk tovább.
A gyengélkedőbe érve rögtön Jordan-t pillantottam meg. Az előtérben aludt az egyik széken falnak dőlve. Amikor Hudson (onnan ismerem nevét, hogy a bátyáimat gyakran hoztam ide) kijött a zajokra, a fiú álmosan nézett körbe.
- Jé, nem Chase-t vagy Adam-et hoztad? - lepődött meg a fiatal férfi. - Amúgy hello, Julian!
- Hello Hudson! - köszönt Mr. B.

Most kezdhetném azzal a közhelyes dologgal, hogy magamhoz tértem az ájulatból, kinyitottam a szemem és erős fehér fény vakított el. Aztán nagy kínlódva körülnézek és rájövök, hogy hú, a gyengélkedőn vagyok, azta. De nem így volt. Majdnem végig eszméletemnél voltam (kivéve néhány pár perces kimaradásokat), sőt, ha jól emlékszem, még vitatkoztam is Jordannel, miközben ő épp az életem megmentésén dolgozott. De akkor is, ölben cipelt ide be. Zavaros emlékeim vannak még arról is, ahogy a Gyengélkedő ajtaja előtt ügyeskedik, csak az illem kedvéért kopogott egyet, miközben egy kézzel tartott, de aztán válaszra sem várva berontott velem. Ilyen váratlan látogatásokkor persze nem zavarjuk fel az itt alvókat, úgy van kialakítva a hely, hogy először egy elkülönített előtérbe jutunk, innét nyílik az ápolói magánszoba, magyarul Madam Pomfrey hálója. A fiú itt végre hagyta már, hogy lerogyjak az ajtó melletti nagy fotelbe. Nem is kellett senkinek szólni, ugyanis máris zörgést hallottunk bentről, és a javasasszony szobájából egy fiatal suhanc dugta ki a fejét.
-Mi történt vele? - kérdezte Jordantől halkan, de egyszerre rémülten és aggódva. Amikor képes voltam rá, pár másodperceket kihasználva megpróbáltam szemügyre venni ezt a jövevényt, aki csak úgy minden ok nélkül jelent meg Madam Pomfrey szobájából. Fehér ing volt rajta, kissé hivatalosan volt öltözve, a pálcája az ingzsebéből lógott ki. Ő is magas és nyurga volt, mint Jordan, de nem annyira izmos. Sötétbarna, göndör haján meg-megcsillant a belső szobából jövő gyenge fény. De mindezt csak homályosan láttam, és jobbnak láttam, ha becsukom a szemem.
-Hát nem tudom, de most botorkált velem szembe a folyosón, és azt láttam, hogy vér folyik a karjából, aztán már az ájulás határán volt, ezért aztán gondoltam, elhozom. -foglalta össze a velem történteket Jordan. Én ezt hallottam, de a szavak értelme csak félig-meddig jutott el a tudatomig, reagálni pedig végképp nem volt erőm.
A srác odaguggolt mellém, kicsomagolta a kezem az átázott paplanhuzatból és felmérte a helyzetet.
-Huh, ezzel tényleg kell valamit kezdeni. De miért ájulhatott el? Nem veszíthetett annyi vért, vagy csak szimplán nem bírja a látványát? - intézett hozzá megint egy kérdést.
Jordan elgondolkodva bámult rám egy kis ideig, aztán megvonta a vállát. - Ja, gondolom. Elképzelhető. A lányok nem szokták bírni általában. - jegyezte meg diplomatikusan.
-Ja, amúgy Hudson vagyok. Gyakornok Madam Pomfrey mellett. Úgyhogy mostanában sokszor viszem én a dolgokat itt. - nyújtott gyorsan kezet a fiúnak.
-Jordan Young- mutatkozott be ő is. -Ő pedig Savannah… Bay?  Úgy emlékszem.  
Na, ha most lett volna annyi energiám, tuti a szemére hánytam volna, hogy még a nevemet sem tudja biztosan. Szemére hányom… Milyen hülye mondás, jutott eszembe. Azokra a félelmetes világoszöld szemeire. Na jó, ilyenekről gondolkodom félájultan. Ezek szerint biztos nem lehetek jól.
Két oldalról körülvettek és halkan szólongattak, majd arra kértek, hogy rájuk támaszkodva eljussak a legközelebbi üres ágyig. Megtettem. Élettelen zsákként rogytam az ágyra, közben igyekezve azon, hogy ne gondoljak a vérre. Hudson odaült mellém, és előhúzta az ingzsebéből kiálló pálcáját, és végighúzta a sebem fölött. Csak valami hideg és kicsit csípős érzet futott a karomon végig, és máris tisztábbnak éreztem.  Szinte egy félmozdulattal odaugrott a kötszeres szekrényhez és hozott valami puha kendőszerű anyagot, és gondosan bekötözte a kezem. Még jó, hogy itt nem a buta mugli módszereket használják,  utálom, amikor azt az undorító gézt teszik mindenre, úgyis átázik és ragad. Kár volt ezt eszembe juttatnom, mert elkezdtem remegni, mintha fáznék. Pedig tudom, hogy én nem azt kaptam a sérülésemre. Éreztem magamon Hudson tekintetét, és bizonyára azon gondolkozik, hogy betakarjon-e. Végül is így tett, gyengéden rám hajtotta a takarót, úgy a vállamig. Nem ellenkeztem, nem fészkelődtem, nekem aztán már mindegy, hogy mi fog történni.