Gyengélkedő

Amikor észrevettem, hogy Bree ijedten-izgatottan kezdett mindenkit utasítani, rögtön tudtam, hogy valami baj van. Amikor közelebb rohantam, meg is láttam a nagy sürgölődés okát, és gyorsan, gondolkodás nélkül ugrottam, hogy segítsek Adamnek és Chasenek Jordant feltámogatni. Nem volt olyan nehéz, mint számítottam, mivel magas, de nagyon vékony gyerek volt. Útközben megtaláltuk a legelőnyösebb pózt, hogy ne legyen se kitekeredve, se nekünk ne legyen nehéz haladni vele. Vannah maximumon pörgött, félig futva törte előttünk a bámészkodó emberek között az utat. Az út a gyengélkedőig egy örökkévalóságig tartott, csak most tűnt fel igazán, hogy milyen elképesztően messze van a Nagyteremtől. A lány már jó előre rohant, kinyitotta az ajtót, és már zavartan és ijedten magyarázta Hudsonnak, hogy mi történt, mire odaértünk. Gyorsan letettük a legközelebbi ágyra az öntudatlan fiút, majd lihegve lerogytunk egy padra, amit az egyik ablak alá tettek. Az ápoló srác nem tétovázott, rögtön nekilátott, hogy kiderítse, miért ájult el, és hogy hogyan tudná felkanalazni ebből az állapotából.

Legszívesebben egy színpadias 'Aah'-hal reagáltam volna, de Hudson túl jóképű és zavarba ejtő volt ahhoz, hogy bárminemű ellenkezést tanúsítsak iránta így inkább csöndben maradtam. De Jordan nem tett így.
-Hogy mit mondtál? -támadt Chase-re, de szó szerint. Nem durván, hanem ijesztően és hűvösen ragadta meg az egyik vállát Chase-nek. Ismételd meg a mondatod elejét! Mi az hogy a barátnőm? Tudod mit a barátnőm! -itt vártam tőle csak úgy megszokásból valami megalázó megjegyzést rám vonatkozóan, de nem hangzott el semmi ilyesmi. Tartja magát a Bree által felvázolt ígérethez. Vagy tényleg megváltozott? Á, kétlem.
Aztán végre kivonultak a Gyengélkedőből, de azért tényleg mindenki fogott egy kiflit, a fiúk kettőt is. Vegyes érzelmekkel bámultam utánuk, majd hagytam, hogy Hudson még utoljára ellássa a sebemet, mielőtt én is kiszabadulok innen.

-Vigyázzatok csak a szájatokra! -küldött egy gyilkos pillantást feléjük Jordan.
-Majd jól megölellek titeket is, aztán akkor majd ÚÚú-zhattok! -vágtam nekik vissza. -Ja és igen, megbeszélhetjük, ha akarjátok. De én nem erőltetem, miattam le is zárhatjuk az egészet. És izé... Hudson? Azért mehetek órákra, nem? -kérdeztem aggódva.

-Hogy miv...? -kezdte volna kérdezni teljes sokkban Jordan, mire én, ahogy csak az erőmből tellett, felpattantam és odarohantam hozzá. Átöleltem. Szorosan és vadul, már amennyire engedte a sérült kezem. A fiú szoborrá meredve állt pár pillanatig az ölelésemben, majd lassan, óvatos mozdulattal viszonozta azt.
-Köszi... Köszönöm. -Mármint hogy elhoztál ide éjszaka közepén, nem is tudom mi lett volna, ha nem segítesz rajtam. -mondtam valami cincogásszerű hangon, miközben a homlokomat az ő vállának támasztottam. Félénken pislogtam a többiek felé az ő hosszú, hullámos hajtincsei mögül. Egyszerre szégyelltem magam, mert eléggé elfeledkeztem eddig a köszönetért, de hihetetlenül felszabadult is lettem, amiért gyakorlatilag egy elképzelhetetlen dolog történt. Jordan megölelt. Ez az antiszoc, kiismerhetetlen, félelmetes világoszöld szemű marha.

-Hát, én ebben nem vagyok annyira biztos. -közöltem hűvösen. -És miből szűrted le ezt, hogy mi nem utáljuk egymást? Na jó, amúgy értve vagy, egymás életét nem bántjuk, sőt, mint ahogy a mellékjelt ábra mutatja, épp nemrég megmentettem az övét.

-Én is lépek, látom annyira nem vagyok szívesen látott vendég itt...- dünnyögtem, miközben lehangoltan kullogtam a kijárat felé. Azért valami köszönöm-szerűséget vártam volna Savannah-tól, de mindegy.

-Jó, jó, oké, lenyugszik mindenki, én csak elmondtam teljesen őszintén, hogy mi volt, most ezzel mindenki kezd, amit akar. -már kezdtem unni, hogy most próbálja mindenki eldönteni, hogy mi volt, hogy volt, igaz volt-e. Nekem aztán már mindegy, jó lenne, ha leszállnának végre a témáról.

-Én... Nos, elő szokott fordulni, hogy éjjel egyedül mászkálok a folyosókon. -közöltem ezt velük tényként, teljesen normális hangon. -A csillagvizsgálónál voltam, néha el szoktam menni oda, ha olyan kedvem van, és nézelődni. Most csak kíváncsi voltam a viharfelhőkre, ennyi az egész. Visszafelé jöttem, amikor megtaláltam.

Na, végre. Ő kellett, hogy komolyan vegyék végre ezt az egészet. Oké, lehet hogy néha bolondozós kedvemben vagyok, de ez nem ok arra, hogy egy ilyen komoly balesetet és/vagy rejtélyes, megmagyarázhatatlan dolgot félvállról vegyék.
Az ágyam pont az ablak alatt van. A szilánkok így az elé és rám potyogtak. Nem mászkáltam, az ágyban feküdtem és csak bámultam a plafont, amikor történt.

Na végre, belefolyik Mr B. is. Az ő véleményére főleg kíváncsi vagyok. Úgy érzem, a tanárok közül csak rá számíthatok, mert a többi csak akadékoskodna és hülyének nézne. Rajta viszont látni, hogy hisz nekem.
-Nem. Semmi mást nem láttam, a repülő szilánkokon kívül. Utána ha jól emlékszem, a földön is körülnéztem, de nem találtam mást.

-Nem tudom, egyszerűen... Pff, pont ez a baj. Nem tudok mire gondolni. -nagyon is gondoltam, de túl sok mindenre, és semmi sem volt értelmes közülük. Még a sötét mágia is eszembe jutott, de teljesen nonszensz lenne, itt és most, pont a Hugrabug egyik hálókörleti ablakánál, viharban.
-Igen, lehetne rá magyarázat, de ami durva és abnormális, hogy senki nem kelt fel. Megpróbáltam felrázni Pennyt, aki még a közelemben aludt, de csak mormogott valamit, és a másik oldalára fordult. Fel sem ébredt ám, csak amolyan félálomba került a zargatásomra. Ez azért nincs teljesen rendjén. -érveltem.

-Őszintén, nem annyira. -mondtam fásultan. De tulajdonképpen nem a kezem miatt érzem ezt, hanem inkább a sokk miatt, emiatt a teljesen érthetetlen ablakbetörés miatt. Nem tudom hova tenni. Bári eszembe tud jutni erről. De most nem szeretném elmesélni így, mindenki előtt. Habár... Ha belegondolok, mindenkivel jóban vagyok (kivéve Jordant, akit megpróbálok levegőnek nézni jelenleg), megbízhatóak és legfeljebb csak segítenének, adnának valami értelmes magyarázatot. -Szóval... Annyira nem fáj a kezem, hanem inkább az aggaszt, hogy hogyan törhetett be az ablak. Ahhoz valami nagyon nehéz dolog kell, hogy kárt tegyen egy ilyen mágikusan is megerősített üvegen, úgy gondolom. A másik meg hogy... Senki nem ébredt fel rá. Úgy szunyált mindenki, mint a hullák. Pedig sikoltottam is. -néztem rájuk kissé félénken a rövid összefoglalóm után.

-Most mi van? -vontam fel a szemöldököm, miközben végignéztem rajtuk. -Most komolyan, Savannah, baj hogy megmentettelek a totál elájulástól és elvérzéstől?! Mert akkor bocsi, de már nem lehet visszacsinálni, maximum időnyerővel, ha annyira ragaszkodsz hozzá. -támadtam vissza arra az érdekes tekintetére, amit kaptam tőle. Karba tett kezekkel néztem vele farkasszemet pár másodpercig. -Mit gondolsz, mit csinálok itt? Csak nem azt próbálom kideríteni, hogy hogy vagy?