SzeptemberÉjszaka volt. 23 óra 10 perc. A villában teljes volt a csend, én mégis virrasztottam. Valami volt a levegőben. Valami rosszalló. Valami idegen. De hogy mi, azt én magam sem tudtam.
Most a másik oldalamra feküdtem és felsóhajtottam. Tudtam, hogy aludnom kéne. Egyrészt azért, mert holnap irány Roxfort, másrészt azért mert nem aludtam tegnap semmit. Az a néni, aki mellettem ült a repülőn hazafele menet úgy horkolt, hogy Jeanice békája, Ted is megirigyelte volna. A gondolattól elmosolyodtam. Milyen jó is lesz végre Roxfortban a Hollóhátasokkal! Mondjuk már szerdán elkezdődött az iskola, de akkor mi még Olaszországban voltunk. Apu már megbeszélte korábban az Igazgatónővel, hogy majd szombaton, azaz holnap tudok csak menni suliba. De nem is sajnálom. Leszek én még ott eleget!
Hirtelen hangosan feltüsszentettem, amire még a könnyem is kicsordult. Na, igen, az allergiám… Hasra feküdtem és kinyújtottam a kezem arrafelé, amerre nagyjából az éjjeliszekrényem állt. Miután a sötétben tapogatva hozzáértem a faszekrényhez, feljebb húztam a kezem, hogy felkapcsoljam az olvasólámpám. A kapcsoló halkan kattant egyet, mire egy zöldes-barna szempár nézett rám, kábé öt centire tőlem, a lámpa tetejéről. Ijedségemben leütöttem egy könyvet, ami nagy csattanással ért földet.
- Em! – szólalt meg rosszallóan a bátyám hangja a szomszéd szobából.
- Bocsi! – mondtam halkan és felvettem a könyvet. A szempárhoz tartozó,,lény” Poppy volt, a macskám, aki kapva az alkalmon, hogy van egy kis hely az ágyamon, felugrott mellém és hozzám bújt. – Látod? Mondtam, hogy csukd be az ajtód!
- De én így szeretem. És te sem csuktad be. – nyögte Will és pár másodperccel később megjelent az ajtómban, egy szál boxerben. – Miért nem alszol?
- Olyan furcsán érzem magam. – ültem fel lassan, hogy le tudjon mellém ülni az ágyra. Bár franciaágyam volt, nem is a kisebb fajtából, de én is alig fértem el, természetesen a csomó plüssömtől, de egyiktől sem tudtam megválni. Mindegyikhez fűződik valamilyen emlékem.
- Mi a baj? – kérdezte aggódó hangon és mélyen a szemembe nézett azzal a szép mandulavágású szemével. Egyébként ő negyedrészt ázsiai, de szerintem ez csak dob a külső megjelenésén. Valószínűleg, hogyha nem a bátyám lenne, és nem ismerném, tuti tetszene a szerteszét álló fekete haja, ami belelóg barna szemébe, de csak egy kicsit, mert az úgy jó. De soha nem mondanám ezt el neki, mert csak nőne az így is nagy egója, meg egyébként is, a testvérem és ilyeneket nem szoktunk mondani egymásnak. Csak vállba bokszoljuk egymást és megdicsérjük, hogy nincs is annyira felmosórongyos feje a másiknak, szóval úgy, ahogy illik.
- Nem tudom, valójában. Úgy érzem, hogy valami nincs rendben.
- Ez olyan varázslós dolog?
- Lehet. – vontam meg a vállam és kifújtam az orrom. – Ez az egész furcsa érzés legutoljára akkor volt, mikor Roxfortban voltam. De a legdurvább a Mardekárosoknál ez az egész tüsszögés-könnyezés. De hogy miért, azt nem tudom.
- Remélem, hogy semmi rossz.
- Én is. – mondtam és az ölembe raktam Poppy-t. – És Te? Miért nem alszol?
- Mert felkeltettél.
- Igaz. Bocsi! – döntöttem a fejem Will vállához, miközben Poppy dorombolva bújt hozzám.
- Izgulsz egy kicsit?
- Egy kicsit. De majd elmúlik. – legyintettem fáradtan, majd felásítottam.
- Na, aludj, Em! Korán fogsz kelni! – adott egy puszit Will, majd kiment, én pedig visszafeküdtem az ágyamba.
Egy kis ideig még Poppy-t néztem, ahogyan az ablakban ült és elmerengett a fényes Holdat nézve. Olyan szép volt és megnyugtató a látvány. Olyan fenséges. Nem is gondolná az ember, milyen nyugalmat tud árasztani egy állat, ha békés. És én engedtem, hogy elárasszon ez a fajta béke, kár lett volna ellenkezni.
Poppy, miközben Apu polcán pihen:
Kezdőlap 