Hugrabug klub

A mai napom egy fárasztó kviddicsedzéssel zárult, szerencsére a tanulnivalókat elintéztem korábban, így ma este már nem kell ilyenekkel vesződnöm. (Nem mintha annyi időt pazarolnék a tanulásra… Zseni vagyok, ennyi a titkom.) Mostanság kék hajas- kedvemben voltam, ezért elhatároztam, hogy átfestem az egyik kedvenc, jól bevált árnyalatomra. Tőlem ez nem túl meglepő dolog, már szerintem mindenki hozzászokott, hogy néha átváltok erre a hajstílusra. Szerencsére a tanárok elnézik, így nyugodt szívvel állok neki a színezésnek. Ilyenkor irigylem a metamorf mágusokat, nekik semmi perc alatt megvan, ha máshogy szeretnének kinézni. Persze a varázsvilágban vagyunk, így nekem sem olyan bonyolult, mint például a mugliknak. Olyan tíz perc alatt végeztem, és ilyesmi frizurával jöttem ki a hálótermünk fürdőszobájából:
Néhány barátom azt állítja, hogy a személyiségem is átfestődik kékre ilyenkor. Teljesen másként viselkedem szerintük, de én ezt nem hiszem el. Bár ők maguk sem tudják általában értelmesen körülírni, de állítólag ilyenkor fenségesebb, higgadtabb és hidegvérűbb vagyok, mint ha barna a hajam. Hát, nem tudom. Annyira nem szokott a tudatomban lenni ez a hajszínváltás, de mindegy…
Jó hangulatban töltöttük az estét a klubhelyiségben, majd takarodókor elmentünk aludni. Észre sem vettük, hogy időközben elég komoly szélvihar kerekedett. Habár, már edzés alatt is lehetett érezni hogy kissé nyomott a levegő. Nem szeretem a viharokat, sosem tudok aludni olyankor. Nem félek, hanem egyszerűen úgy érzem, hogy ébren kell lennem, és őrködnöm. Nem hagy nyugodni a tudat, hogy odakinn dörög, villámlik, és vadul csapkolódnak a növények ágai  a süvítő szél erejétől. Feszülten pislogtam az állig felhúzott takaróm alól, hanyatt feküdve és figyelve az ablakon túli eseményeket. Az iskolához tartozó park lámpái gyenge narancsos fényt árasztottak, ami idáig is elért, de a hajlongó fák másodpercenként hol eltakarták, hol nem, így zavaró árnyékok táncoltak az egész szobában. A többiek már rég aludtak, egyenletes szuszogásukból kiderült, hogy rá se hederítenek a viharra. Sosem értettem, hogy konkrétan mi okozza ezt az idegborzoló süvítő hangot, amikor tombol a szél, de mindenesetre teljesen kivoltam tőle. Tekintetem átvándorolt a szintén mozgó árnyékokkal foltozott plafonra, amikor egy hallhatóan erősebb széllöket érte el a kastély falát, és megrepedt a mellettem lévő ablak üvege.  A szilánkok ijesztő gyorsasággal reppentek szét az egész szobában, jó pár az ágyamon landolt. Sikoltva pattantam fel az ágy tetejére, de közben mégis hirtelen eszembe jutott: jobb ha befogom, csitt, a többiek alszanak. Na de betört az üveg! A takarómat magamhoz öleltem és idegességemben az egyik csücskét rágcsáltam. Nagy szemeket meresztettem előbb a formátlan lyukra az ablakon, majd az alvó szobatársaimra. Merlinre, hogy nem ébredtek erre fel? Most felkeltsem őket? Óvatosan lebotorkáltam az ágyról, de közben az alkaromba mélyedt egy szilánk. Azt hittem, hogy menten elüvöltöm magam. Dideregve álltam a többiek ágya előtt. Már kezdett a hideg levegő beáramlani a lyukon és elárasztotta a szobát. Halálfélelemtől eltorzult arccal kapkodtam ide-oda fejem és próbáltam rájönni a most felmerült számtalan rejtélyre. Egy: Mi a fenétől törött be? Elvégre csak egy átlagos erősségű szélvihar van, és Merlinre, a muglik ablakai sem törnek be csak úgy egy széllökésre, maximum csak akkor, ha egy kővel vagy más nehéz tárggyal beütik. De én semmit sem láttam repülni az üvegdarabokon kívül. Kettő: miért nem ébrednek fel a többiek? Vihar van, betörött az ablak, az egyik hálótárs felvisított, mert rövidesen elvérzik egy üvegszilánk miatt. Végül is nem nagy kunszt, alszanak tovább… -hát, oké. Az első ötletem az volt, hogy odamegyek Pennyhez és felrázom, majd sírva követelem, hogy csináljon velem valamit.
-Hahó, Penny, ébr…- szólongattam, mire valami érthetetlen dolgot mormogott, és lendületesen a másik oldalára fordult. Most ezt direkt csinálta? -csattantam fel magamban. -Jó,  tudod mit? Aludj csak tovább! - sziszegtem halkan és sértődötten, majd a takarómba burkolózva elhagytam a hálótermünket. Közben valóban durván vérezni kezdtem. Nem bírom a vér látványát, főleg a sajátomét. Mindig a hányinger kerülget, sőt, ha jól emlékszem, előfordult már, hogy el is ájultam ezen okból kifolyólag. Remegve gyűrtem a sebhez a már lassan átázó ágyneműmet, és nekivágtam a sötét folyosónak.

Most tulajdonképpen hova is akarok menni? Ja igen, a mosdóba. Persze van ám a Hugrabug klubjánál is, de nagy felindultságomban eszembe sem jutott. Ezért is trappoltam elszántan az első legközelebbi folyosóról nyíló lányvécé felé. Még mindig teljesen hatása alatt voltam a megmagyarázhatatlan történteknek. Megálltam az egyik ablak gyenge fényénél és aggódva bontogattam az ágyhuzat-csomót a vérző kezemen. Huh, lehet hogy mégsem kéne megnéznem, mert tényleg elájulok. Inkább el kéne jutnom egy csapig, folyatni rá vizet, aztán ha nagyon súlyosnak ítélem a helyzetet, akkor elmegyek a Gyengélkedőbe.
Ekkor egy sötét árny közeledett felém a folyosó másik vége felől. Holtra váltan pislogtam felé, a takaróba bugyolálva, és próbáltam rájönni, ki lehet. Nyurga alak, sietős léptek… Csak nem egy tanár… Habár már az sem jönne rosszul, amilyen pocsékul kezdek lenni. Ahogy közeledett, az árnyat részletesebben láttam. A magas, vékony alakhoz egy hosszú, borzas hajú fej tartozott. Jordan.
Na ne.
Már csak ő hiányzott, tényleg. Hogy azokkal az ijesztő világoszöld szemeivel végigmérjen a vihar villózó fényeiben, majd idegenkedő hangon megkérdezze, hogy segíthet-e. És gyakorlatilag ezt is tette. Mikor megismert, sietni kezdett felém.
-Merlinre, Savannah, mit művelsz itt? - az arcát nem láttam jól a sötétben, de a hanghordozásából ítélve egyszerre meglepődött, ijedt, de a szokásos stílusát is éreztem ebből az öt szóból.
-Én, semmit, de... Szóval… Öh, mégse. - éreztem magamon a gyilkos pillantást, amit a gyenge hazudási próbáért kaptam. -A vihar betörte az ablakomat a hálóban, és megvágott egy kicsit egy szilánk. - próbáltam ezt egyszerű közlésként tálalni, de nem sikerült. Tudtam, hogy nem fog belenyugodni. Gyengéden, de határozottan megragadta a hátam mögé rejtett vérző kezem. Kibugyolálta, és szakértő szemel felmérte a helyzetet. Én is odasandítottam, de nem kellett volna. Elkezdett forogni velem a föld, majd éreztem, hogy a maradék vérem is elfut a végtagjaimból, meg mindenhonnan és erőtlenül nekiesek valaminek.
-Te jó ég, kapaszkodj, vagy úgy vágódsz itt el a kövön, hogy a Mardekár klubjáig szánkázol! -mondta halkan és parancsolóan, de ez már aligha jutott el a tudatomig. Jordan óvatosan felkanalazott a földről, és elcipelt a Gyengélkedőre. Közben a takaróm vége végigsúrolta a padlót.