Sophie Angel

Szia! A nevem Phee… Hello! Én Sophie Angel… Rendben, ez nem fog menni. Nagy levegő, Phee! Szóval. Szia! A nevem Sophie Angel. Hatodéves vagyok a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában és a Hollóhát házba tartozom. A nevemen kívül nem sok különleges van bennem, valószínűleg ezért van, hogy a legtöbb ember azt sem tudja, hogy egyáltalán a világon vagyok. Én vagyok tipikusan az a lány, aki mindig készül az órákra, minden kérdésre tudja a választ, de különben csendes, rendes, visszahúzódó, és senkihez nem szól egy szót sem. Gérard szerint önbizalomhiányos is vagyok. Talán igaza van… Elkalandoztam. Elnézést. Szóval, vissza a nevemhez. Alapvetően ez a két szó jelenti a számomra a világon a legtöbbet. Azért érdekes és azért egyedi, mert az egyik felét az ikertestvéremtől, a másikat pedig a legjobb barátomtól kaptam. Furcsa, nem igaz? Általában a szülők szokták adni a neveket, a vezetéknév pedig az édesapa nevéből következik. Általában. De nem az én esetemben. Nos, a szomorú igazság az, hogy a szüleimnek nem kellettem. Soha nem is ismertem őket. Első emlékeim a szörnyű, szürke és nyomasztó Kutatóintézetről vannak és a furcsa, maszkos, idegen, durva emberekről, akiknek a szüleim eladtak. Én nem neheztelek. Tényleg nem. Nyilván kellett nekik a pénz, és két gyerek egyszerre túl nagy felelősség és teher lett volna. Megértem. Max és én még a kutatók számára is nagy falatnak bizonyultunk… Na de ne szaladjunk ennyire előre. Ott tartottam, hogy a szüleim eladtak egy Kutatóintézetnek. Az ikertestvéremmel együtt. Bizony, ketten voltunk. „A dupla haszon” mondogatták gyakran a furcsa, maszkos alakok. Életem első két hónapját egy szürke, nyomasztó szobában töltöttem, ahová minden reggel bejöttek a kutatók, hogy különböző drótokat és csöveket dugjanak belém és ellenőrizzék az agyműködésemet. Néha szövetmintákat is vettek, apró kis bőrdarabkákat kanyarítottak le a testem különböző részeiről, ami persze később visszanőtt, de fájt. Nagyon. Végül elérkezett az az idő is, amikor elkezdtek kísérletezgetni. Komolyan. Még komolyabban, mint eddig. A Kutatóintézet ugyanis egy metamorfmágusokra specializálódott kísérletező szerveződés volt, akiknek feladatuk szerint meg kellett találniuk az okot, hogy kiből lesz metamorfmágus és miért. Azt soha nem találtuk ki, kinek kellettek ezek az információk. Túl jól őrizték. A testvérem és én is metamorfmágusok voltunk, és a kutatók kapva kaptak az alkalmon, hogy ilyen fiatal agyakon tesztelhetik hipotéziseiket. Egészen három hónapos korunktól már rendszeres, legtöbbször hihetetlenül fájdalmas kísérleteknek vettettek alá minket. Szörnyű volt. Egy jó oldala volt a helyzetnek: a tudósoknak sikerült valahogy úgy megváltoztatniuk valamit az agyunkban, hogy annak felhasználható- és befogadóképessége hihetetlen mértékben megnőtt, így egy éves korunkra már egy tizennyolc éves szuperzseni tudásával bírtunk. Sőt, a testvérem még többel, ugyanis ő eredetileg is hihetetlenül kreatív és okos volt, így ez az apró kis véletlen még jobban megdobta a tehetségét. Így, az ötletességét és zsenialitását felhasználva titokban elkezdtünk mi is kísérletezgetni. Olyan masinákat próbáltunk alkotni, amelyek megszöktethetnek erről a szörnyű helyről, az első években kevés sikerrel. Közben persze a Phoenix 1 (avagy ahogy másképpen nevezték: a Maximum projekt) és a Phoenix 2 projekt folytatódott. Ezen nevek alapján lett Max Max, én pedig Phee a Phoenix-ből. Három éves koromban lett tehát először komolyabb nevem. Ebbe a szóba kapaszkodva és Max-ban bízva sikerült átvészelnem minden egyes napot, minden egyes brutális kísérletet. Én gyakran sírtam, a bátyám azonban soha nem adta fel a reményt. Mindig azt ismételgette, hogy ez csak egy teszt, és biztos volt benne, hogy sikerül kijutnunk erről a helyről. Végül neki lett igaza. Egy éjszaka bejutott egy gondosan őrzött irodába, ahonnan megkaparintotta a mi portfólióinkat minden adatunkkal (a szüleink nevével is), továbbá a biztonsági rendszer kódját. Még aznap megszöktünk. A hét éves Phee és Max önerőből eljutott egy közeli repülőtérre, majd utaskísérőnek kiadva magukat metamorfmágusi képességeikkel, a repülőn a vécébe elrejtőzve eljutottak egészen Londonig. Menekültünk tovább, míg egy igen apró és eldugott, de a célnak – hogy elrejtőzzünk – tökéletesen megfelelő árvaházra bukkantunk. Befogadtak, mi pedig igyekeztünk elvegyülni. Beletelt egy kis időbe, de lassan kezdtünk felengedni, és a Kutatóintézet fenyegető árnyéka sem borult már fölénk. De nem tehettünk úgy, mintha semmi nem történt volna. Az emlékek még mindig kísértettek, gyakran voltak rémálmaim, és fizikai sérüléseink is voltak, vannak a mai napig. A bal szememben van egy kis zöld pötty, továbbá a jobb térdem gyakran megsérült, így állandóan lüktet, nem nagyon tudom terhelni, és egy picit bicegek is emiatt, de csak alig láthatóan. Maxnak azonban, úgy tűnt, semmi baja nem volt. Sokat mosolygott, rengeteget törődött velem, segített visszaaludni, ha féltem, és mindig mellettem volt. Ő volt a fénysugaram, a reményem. Három évig éltünk viszonylagos biztonságban és nyugalomban, amikor is, pont a tíz éves születésnapunkon, a kutatók megérkeztek. Max volt az, aki korábban észrevette őket. Azonnal elkezdett intézkedni. Utasított, hogy evakuáljam az árvaházat, ő pedig elrohant valamiért. Azt ígérte, utánam jön. Hittem neki. Mindenkit kimenekítettem, majd egy közeli fa árnyékában vártam. És vártam. És vártam. Max nem jött. Odabentről hangos kiabálás hallatszódott – tudtam, hogy a tudósok bejutottak. Felsikítottam, és rohantam, hogy megmentsem Max-ot. Kicsapódott az egyik ablak, és a testvérem feje jelent meg az ablaktáblák között. Ijedten rám kiáltott, hogy tűnjek el. Nem értettem semmit, de futottam tovább, és a nevét sikoltoztam. Amikor rájött, hogy nem fogok meghátrálni, Max beletörődően megrázta a fejét, majd szomorúan elmosolyodott, és felmutatta a kezén az időzített karóráját. 5 másodperc volt hátra. Megtorpantam, mert az igazság elemi erővel vágott mellkason. Már mindent értettem. Max tudta, hogy egyszer megtalálnak, ezért készített egy robbanószerkezetet, hogy a megfelelő időpontban véget vessen a rémálmaimnak. És ezért kész volt feláldozni önmagát. Négy… Három… Kettő… Sikoltottam. Max mosolyogva intett egyet. Tudtam, hogy ez a mosoly örökké kísérteni fog. Ekkor robbant fel az egész árvaház. Túl közel voltam az epicentrumhoz, így én is meghaltam volna, ha az utolsó pillanatban egy kék hajú fiú el nem ránt az útból. Rám kiabált, hogy mit művelek itt. Már nem tudtam válaszolni, végül a sokktól és a gyásztól kimerülten összerogytam. Egy zsák szeméten tértem magamhoz, a kék hajú fiú ott guggolt mellettem. Azt mondta, Gérard-nak hívják, és hogy ő is metamorfmágus. Sírni kezdtem. Próbált megnyugtatni, végül, mivel nem volt jobb ötlete, kukázott nekem egy furcsa kinézetű sajtburgert. Barátságunk ezzel a különös momentummal kezdődött, és mind a mai napig tart. Kiderült, hogy Gérard egy évvel idősebb nálam, és hogy igazából barna hajú és zöld szemű, csak jobb szeret mindig valami meghökkentő álcát magára ölteni. Elmondta, hogy ő is a Kutatóintézet elől menekült, pont, mint mi, csak a véletlen műve, hogy akkor, az ominózus pillanatban ott volt. De én nem bántam. Ragaszkodtam hozzá, ő pedig gondoskodott rólam. Mivel azt is elmondta, hogy Max csak pár embert robbantott fel az egész szervezetből, ezért továbbra is menekülnünk kellett. Alig egy év és hat hónap múlva Gérard-ot megtalálta a Roxfort. Felvették a Mardekárba, majd, mivel látták, hogy nekem nincs hová mennem, Roxmorts-ba költöztettek, és egy Aberforth Dumbledore nevű ember gondjaira bíztak. Mindig mérges volt, morgolódott, és azt mondta, egy átok vagyok az életén, de mindig jött, ha szükségem volt rá, és a maga módján, de igen lelkiismeretesen törődött velem. Olyan lett nekem, mint egy nagypapa. Tizenkét éves koromban végül már engem is felvettek, én a Hollóhátba kerültem. Az igazgatónő megnyugtatott, hogy itt teljes biztonságban vagyok, és egyelőre valóban így is érzek. Örülök, hogy itt lehetek.