Hollóhát klub

December

Doriannel a találkozót két órával az indulás előttre beszéltem meg, de mivel még akkora sem sikerült mindent elpakolnom (jellemző), így csak egy gyors találkára ugrottam le a klubhelyiségbe, ami a téli szünet közeledő kezdetét jelzően csak úgy kongott az ürességtől. A legtöbb diák már a szobájába visszavonulva készülődött az elutazásra, voltak, akik már elhagyták a kastélyt, akik pedig a Roxfortban maradtak a szünetre, inkább az udvaron örültek az este frissen lehullott tetemes mennyiségű hónak.
Amíg Dorian-re vártam, a kandalló előtti kényelmes fotelek egyikébe kucorodva bámultam bele a lángokba, fejben próbálva dönteni, hogy a virágos blúzomat vagy inkább a rózsaszín felsőt pakoljam be a zöld bőröndömbe. Abban mindenesetre ki tudtam egyezni magammal, hogy a ruhák színének feltétlenül összhangban kell lennie a bőröndök színeivel.
Dorian két perccel és negyvennyolc másodperccel a megbeszélt időpont után érkezett meg, de a még mindig folyamatosan pörgő gondolataim ellenére mosolyogva tudtam felállni a fotelből.
-Szia, Vicky! - nyomott Dorian gyors csókot köszöntésképpen a számra. - Hogy vagy? Bepakoltál már? - hunyorgott rám hamiskásan - természetesen tisztában volt rettenetes összerakodási képességeimmel.
-Nagyon vicces - forgattam a szemeimet, majd játékos mosollyal beleböktem a hasába.
Dorian színpadiasan sóhajtva és hasához kapva eljátszotta, hogy fáj neki, de további szórakozás helyett muszáj volt rátérnem a tényleges témára, amiért idehívtam, hiszen az idő szorított.
-Nincs sok időm, mennem kell vissza rakodni - kezdtem bele, majd hátradobva a vállam mögé a hajamat, viszonylagos komolysággal néztem a szemébe. - Dorian, most kell szakítanunk. Megyek a Karibra, rengeteg helyes srác lesz ott, akikkel mind meg szeretnék majd ismerkedni - hadd mondhassam, hogy szingli vagyok - kacsintottam rá.
Ezt az igencsak rövidre fogott monológot követően nem mondom, hogy nem esett le nagy kő a szívemről, amikor Dorian csak jókedvűen bólintott, majd zsebre tette a kezét, és rám mosolygott.
-Részemről rendben. Amióta csak járunk, ezt csináljuk, úgyhogy nem lepett meg - tette hozzá mosolyogva.
-Igen - bólintottam rá megjegyzésére, szintén mosolyogva, örülve, hogy ilyen gyorsan felfogta.
Legutóbb nagyjából negyed óráig tartott ezt megbeszélni. De most... Karibi fiúk, jövöööök!
-Akkor jó utat, jövőre találkozunk! - tárta ki karját mosolyogva Dorian, én pedig egy gyors ölelés erejéig még maradtam a klubhelyiségben, majd ezt a teendőt is letudva, elbúcsúztam a fiútól, és kettesével szedve a fokokat, felsprinteltem a klubhelyiségbe, még mindig zakatoló gondolatokkal.
Most komolyan, melyik blúzomat tegyem a zöld bőröndbe???

December

Éppen a három leggyönyörűbb báli ruhám közül próbáltam kiválasztani az esti karácsonyi ünnepélyre a legmegfelelőbbet (vagyis azt a ruhakölteményt, amellyel a legjobban meg tudom majd botránkoztatni McGalagony-t), amikor kopogtak.
-Szabad! – kiáltottam ki emelt hangerővel, még mindig gondterhelten, összeráncolt homlokkal meredve az ágyamon szépen kiterített három lélegzetelállító báli ruhára.
-Vicky, segítened kéne. Dom-ot elhívta egy fiú a bálra, és most éppen… - lépett be a szobába Teddy, majd megpillantva engem, és tekintetét ráérősen végigfuttatva rajtam, végül unott, lemondó arccal megjegyezte: - Van rá esély, hogy legközelebb ne kiabálj „szabad!”-ot, amikor a fehérneműdet leszámítva semmi nincs rajtad? – lépett mellém hatalmas sóhajjal Ted, szemügyre véve a dilemmám tárgyát képező ruhákat.
-Azt hittem, Sarah vagy, Ő pedig már megszokta – amúgy is, hogy kerülsz Te ide? – néztem rá kissé megütközve, meglepetésem egy pillanatra elvonta a figyelmem az eredeti problémáról, miszerint nincs ruhám a bálra.
-Mármint? – pillantott le rám kérdően felhúzva a szemöldökét Ted.
-Hollóhát ház klubhelyisége, lány hálókörlet, a szobám – vázoltam fel, pontosan mit értek az itt szó alatt.
-Született zseni vagyok, még Hollóhátasnak is tűnök – rántotta meg szórakozottan a vállát Teddy, majd visszafordulva a ruháimhoz, ismét szemügyre vette őket. – Hadd találjam ki – nem tudsz dönteni – sóhajtott bujkáló mosollyal a szája sarkában.
-Ühümm – tértem vissza én is ajkamat harapdálva az engem jelen pillanatban jobban érdeklő problémára. – A lila a leggyönyörűbb, de nem illik Dorian ruhájához, a kék igen, de ahhoz nem elég nagy a kivágása, hogy McGalagony gutaütést kapjon, a vajszínű meg igaz, hogy csillog és szép, de akkor is kicsit túl egyszerű. A többi ruhám meg egyszerűen borzalmas – hadartam el egy szuszra, idegesen kifújva az arcomból a heves gesztikulációtól a copfomból kiszabadult, és a szemem elé hullott hajfürtjeimet. – Rettenetes – sóhajtottam kissé frusztráltan nagymonológom végén.
-Ja, szerintem is – nézett rám szórakozott mosollyal Teddy, majd zsebre dugva a kezét megfordult, de elmentében fél kezével még jól összeborzolta a hajamat, mire, vérszemet kapva összekócolt tincseim miatt, visítva kaptam utána tíz körömmel, de ő, számítva a támadásomra, nevetve elhajolt karmokká merevedő ujjaim elől, és már az ajtóban is termett, kezében a kilinccsel, de aztán a küszöbről még visszafordult egy szóra. – Vicky?
-Hm? – kérdeztem vissza, oda sem figyelve, figyelmemet ismét teljes egészében a ruhákra fordítva.
-Dom tényleg ideges… egy kicsit – jegyezte meg halkan Teddy, majd minden további nélkül behajtotta maga mögött az ajtót.
Még így is eltartott pár másodpercig, mire felfogtam a szavak teljs értelmét, de amint ez megtörtént, azonnal elfeledkeztem a ruháimról. Dom ideges. Egy fiú miatt. Hogy ez eddig miért nem jutott el az agyamig? Te jó Merlin, pokolba a ruhákkal, majd felveszem a kéket, Dom-nak most szüksége van a támogatásomra! Felismerésemet követően megközelítőleg 0,3 másodperc alatt felrángattam magamra egy farmerszoknyát és egy blúzt, majd, már a portrélyuk felé rohanva, fél lábon ugrálva igyekeztem a cipőmet a lábamra húzni. Lélekszakadva futva végig a kacskaringós folyosókon, már félúton találkoztam Teddy-vel, aki csak játékosan rám hunyorítva megjegyezte, nem jellemző rám, hogy ilyen gyorsan képes vagyok ruhát választani magamnak, de aztán egy jól irányzott gyomros után már nem volt több kérdése, és ő is követte rohanó lépteimet a Griffendél-torony irányába.

november 1.

-Merlin – kapott levegő után Louis, amint belépett a szobámba.
Kék szemei elkerekedtek a rettenettől, ujjai görcsösen markolták a kilincset, a lábai pedig mintha gyökeret vertek volna a küszöbön. Egészen úgy nézett ki, mintha legalábbis egy hullát látott volna. Pedig annyira vészes azért nem volt a helyzet.
-Hát ez… - kezdte, de aztán nem fejezte be a mondatot, továbbra is értetlenül meredt a szobára.
Én azonban nem adtam neki több időt, hogy feldolgozza a látványt.
-Lou, segítened kell! – pattantam elé, és megragadva a kezét, beljebb ráncigáltam a szobába. – Már nyolc óta pakolok, és fogalmam sincs, hogy ezt – mutattam felé egy napraforgós blúzt – vagy ezt – dugtam az orra alá egy napsárga dzsekit – vigyem el Apolline mamához. Szerinted? – néztem rá várakozó, és kissé frusztrált arckifejezéssel, miközben a sírógörcs kerülgetett.
Lou hosszú, hosszú, hosszú, idegőrlően hosszú három másodpercig csak ostobán pislogott a két ruhadarabra, majd megrázta a fejét, és határozott mozdulattal elsöpörte az arcából a két ruhát.
-Szerinted ez korrekt magyarázat erre? – mutatott körbe a szobában hitetlenül.
Az ajkamat rágva követtem a pillantását. Mivel a lakótársaim már korábban elhagyták a szobát, hogy levigyék a poggyászukat az udvarra, feljogosítva éreztem magam, hogy a távozásukkal felszabadult helyeket a saját igényeim kielégítésére használjam. Ennek megfelelően ruhák, ruhák, ruhák és ruhák hevertek mindenütt, beterítették az ágyakat, a padlót, sőt, még az ablakpárkány sarkán is himbálózott egy rövidnadrág. Az öt bőröndöm ezzel szemben kinyitva, üresen ásított a szoba négy sarkán és a közepén, és ruha, na, az még nem volt bennük.
-Vicky, tíz óra öt perc van, mégis mi a fenét csináltál? – túrt bele ingerülten a hajába Louis.
-Próbáltam eldönteni, hogy melyik ruhámat vigyem – közöltem kissé hisztérikusan.
-Természetesen a dzsekit! Ősz van, nem nyár! – kiáltott rám Louis türelmetlenül. – Te jó ég, nem azért játszottam ki a lépcső-varázslatot, hogy aztán egy ilyen jelentéktelen üggyel szembesüljek! A patrónusoddal azt üzented, hatalmas bajban vagy. Minimum egy durrfarkú szurcsókra számítottam.
-Jó, bocsánat! – csattantam fel. – Öt perc múlva kész vagyok. Várj meg lent.
-Kizárt, hogy annyi idő alatt végezz ezzel.
-Azt majd meglátjuk – húztam fel az orromat, azonnal kihívásként fogva fel mondatát.
Louis hitetlenül megcsóválta a fejét, majd lemondó sóhajjal megfordult, és zsebébe süllyesztve a kezeit kilépett, és behúzta maga után az ajtót. Azonnal akcióba lendültem. Na, Vicky gondoltam, miközben előhúztam a farzsebemből a varázspálcámat (szinte éreztem Harry bácsi perzselő tekintetét a tarkómban, ahogy szakadatlanul hajtogatja, hogy a pálcát nem szabad ilyen helyekre tenni, mert lerobban a fenekem). Most mutasd meg, mit tudsz! Öt perc múlva öt telipakolt bőrönddel, és egy kifogástalanul rendbe tett szobával a hátam mögött, mosolygó arccal száguldottam le a klubhelyiségbe. Lou a saját bőröndje mellett állt, hosszú kabátja zsebébe dugott kézzel, borzas hajjal, háttal nekem, tűnődő arckifejezéssel várta az érkezésemet.
-Itt vagyok – mivel átestem egy elsőévesen, konkrétan bezuhantam a látóterébe, és sikeresen feldöntöttem a kalickáját is, amelynek lakója dühös huhogással és szárnycsapkodással jutalmazta kis akciómat. – Bocs, Bill – hajoltam le felállítani a kalitkát, majd felegyenesedtem, és megigazítva a hátamon a hátitáskámat, vidáman Lou-ra mosolyogtam. – Indulhatunk.
Az öcsém leesett állal meredt a csomagjaimra, majd rám vetett egy elképedt pillantást. Mivel Lou-t nem olyan könnyű meglepni, így szinte fürödtem a pillanatban, kiélvezve minden századmásodpercét.
-Merlin trottyos alsógatyájára kérdem, hogyan sikerült megtöltened öt bőröndöt és egy sporttáskát öt perc alatt? – kérdezte Lou pár másodperc múlva, még mindig a mélységes megdöbbenés hangján.
-Hát, tudod – húztam meg önelégülten a táska vállpántját. – Nem véletlenül vagyok prefektus. Akkor indulhatunk? – emeltem fel a pálcámat, és lebegtető bűbáj segítségével magam után csalva a bőröndjeimet, kimásztam a portrélyukon.

/folytatódik az udvaron/

Vasárnap (a szombatról)

A Hollóhát (szerintem) a legkirályabb hely a világon! A Hollóhátasok nagyon kedvesek, imádom őket! Bár van pár okostojás, mint Leon és Carl, meg három cicababa (Lily, Sharon és Jeanette), de a többiek mind nagyon kedvesek. Szóval, tegnap nagyon vidám voltam. Egész hamar ideértünk, egyébként, Poppy-val elvoltunk az út alatt.
Akkor már épp a lépcsőn haladtam felfelé, felcuccolva, mikor egy fiú futott le hozzám, a nyomában egy lánnyal. Abban a pillanatban minden izgalmam elszállt, amit addig éreztem akár egy kicsit is.
- Jeanice! Eric! – kiáltottam fel és átöleltem mindkettejüket.
Eric Baxter ötödéves volt akkor, igazi két lábon járó számológép, emellett nagyon jó barát, magamban Will-helyettesként is hívom, mivel itt, Roxfotrtban ő volt a bátyám, akire mindig lehet számítani jóban, rosszban. Sokkal magasabb nálam, persze, barna hajú, barna szemű, sportos srác, jó humorral. Valójában tavaly ,,találtunk’’ egymásra Erickel és Jeanice-szel.
Jeanice haja bordó színű, a szeme pedig barna, eléggé nagy tud lenni a szája, de azért megfontolt  személyiség, emellett nagyon mély gondolatai vannak és gyönyörűen rajzol. Hihetetlenül tehetséges grafikus és én hallottam énekelni is, és tehetséges benne, de azt, hogy énekelt Nekem nagy szó, mert nem szeret mások előtt szerepelni. Amúgy nagyon szép lány. Emellett őszinte és jószívű és a levelibékája, Ted mindig vele van, ami eléggé érdekes, mert én még senkit nem láttam, hogy a zsebében hordozná a békáját, de ennek ellenére szeretjük őt, ezért vagyunk a barátai.
Szóval, ott tartottam, hogy Eric és Jeanice rohantak le hozzám. Segítettek felcipelni a cuccaim (ami egy sporttáskából, egy bőröndből és egy macskahordozó volt), majd miután nagyjából kipakoltam, végre le tudtunk ülni a klubszobába, ahol mindenki üdvözölt, majd mindhárman elvonultunk a Kanapéhoz, ami az egyik ablak mellett állt, és ami valójában a törzshelyünk.
- Szóval, milyen volt Olaszország? – kérdezte mosolyogva Jeanice, miközben újra bekötötte a fekete bakancsát.
- Toscánában voltunk, azon belül is Firenzében szálltunk meg.
- Merlin szakállára, ez meg milyen szóhasználat? Azon belül is, szálltunk meg… Régen beszéltél a mi nyelvünkön, Madame? – mondta nevetve Eric.
- Jól van, na! – borzoltam össze a fiú haját.
- Na! Tudod, hogy mennyit kell dolgozni azon, hogy úgy nézzen ki, mintha most keltem volna fel, de nincs teljesen szanaszét? – mondta, miközben el kezdte javítgatni a haját, mire Jeanice-szel elnevettük magunkat.
- Nem láttátok Lulut? – lépett oda hozzánk a hihetetlenül okos Noah, aki szememben akkor még csak kis (mondjuk 5-10 centivel magasabb volt nálam), vörös hajú fiú volt, nagy szemüveggel és sok-sok szeplővel az arcán, aki egyébként hatodéves volt.
- Hogy kit? – kerekedett el a szemem.
- Lulut. – ismételte meg a fiú a mondatát és feljebb tolta a szemüvegét. Nem tudom, hogy említettem-e, de utálom a macskákat. Legalábbis félek tőlük. Nos, és Lulu az, akivel a legutoljára szeretnék találkozni. Nem elég, hogy macska, de KOPASZ macska, ami egy fokkal rosszabb az átlagosnál.
- Nem. – válaszolt mindannyiunk helyett Eric, majd miután elment a fiú, Eric felnevetett. – Öregem, Em, ha látnád magad!
Igaza is volt abban az egy minutumban, tényleg röhejes voltam. A kanapé tetején guggoltam, ugrásra készen.
- Ne keressétek tovább Lulut! Megvan a kis csirkefogó! – kiáltott fel Noah az egyik fotel mögül. Mindenki megtapsolta őt, mert nálunk ez volt szokás. Ha valaki valamilyen, bármilyen sikert ér el, és az illető örül, akkor mi megtapsoljuk. Tavaly például az történt, hogy megtaláltam a hajcsatomat az egyik könyvespolcon pont akkor, mikor az Igazgatónő valami miatt bejött hozzánk. És mivel én megtaláltam a csatot megtapsoltak, de pont akkor lépett be az Igazgatónő is, és ő azt gondolta, hogy őt tapsolják, és ezért teljesen meg volt hatva és mindenkinek megköszönte, hogy milyen nagylelkű és kedves, kaptunk is 5 pontot az ,,odafigyelésünk” miatt, szóval végül jól sült el ez az egész. De térjünk csak vissza arra, hogy a kanapén ültünk.
- Láttátok, hogy mit szervezett az az új tanár? – kérdezte Eric és a fejét a vállamnak döntötte.
- Nem. – rázta meg Jeanice a fejét és belenyúlt a zsebébe és kivette a békáját és simogatni kezdte a kis állat fejét.
- Én sem. De úgy érzem, te  mindjárt elmondod és/vagy megmutatod, igaz? – mosolyogtam rá.
- Eltaláltad! Itt is van az a lap… – mondta Eric, majd belenyúlt az egyik zsebébe és egy gyűrt lapot húzott ki onnan, ami a Griffendélesek színeiben pompázott (valamikor. Talán mikor megkapta akkor, mert tényleg olyan volt az a lap, mintha Poppy szájából húzták volna ki).

Csapatverseny
Jelentkezés: Julian Baily Professzornál

Feladat: 10 óra áll a rendelkezésükre (reggel kilenctől este hétig). Ez idő alatt meg kell csinálniuk az összes feladatot hat állomásnál, amelyek a térképeiken lesznek megjelölve (A térképet a verseny elején osztjuk ki). Mindegyik feladat más és más lesz. Kíváncsiak vagyunk arra, hogy mit tudtok tanulmányaitokon kívül (pl. a varázslókról, a világunkról, történelmünkről, stb.). Emellett lesznek logikai, repülési, varázslási feladatok, ezért megengedett a seprű-, és pálca használat a verseny ideje alatt.
Az a csapat nyer, amelyik a legtöbb pecsétet (pontot gyűjt össze).
Díjak:
1. Helyezett: 40 pont (fejenként 8-8 )
2. Helyezett: 30 pont (fejenként 6-6 )
3. Helyezett: 20 pont (fejenként 4-4 )
4. Helyezett: 10 pont (fejenként 2-2 )

Kik jelentkezhetnek?
Másodévesektől felfelé bárki, lehetnek vegyes csapatok is (azaz egy csapatban több házból is lehetnek a tagok. Az arányaik alapján fogják megkapni a pontokat.).

Szabályok:
- Egy csapatban 5 fő lehet, se több, se kevesebb.
- Tilos illegális varázsszereket, illetve italokat, varázslatokat végrehajtani a verseny alatt!
- Igyekezni fogunk odafigyelni mindenkire, hogy észrevegyük az esetleges csalásokat, szabálytalanságokat, de ettől függetlenül kötelesek szólni, ha bármilyen rendellenes dolgot észlelnek!
- Lehetnek kísérők az állataik, de nem csinálhatják meg a feladatokat önök helyett!
- NEM ehető a pecsét, ezért ne is próbálják megenni őket, akármennyire is marcipánnak tűnik (ugyanígy mindez érvényesül a varázspálcákra, seprűkre is)!
- A Házirendet szintén tilos megszegni!
- Aki bármelyik szabályt megszegi, kizárjuk a játékból és a Házuktól pontokat fogunk levonni, súlyosabb szabálysértés esetén komolyabb büntetést is kaphat az illető.

Jó játékot és jó szórakozást!
Julian Baily professzor

- Szerintem jól hangzik! Szívesen részt vennék! Úgyis eléggé összeszokott banda vagyunk. – mondtam. Jeanice is egyetértően bólintott, miután gyorsan átolvasta a lapot.
- Nagyszerű! De még 2 ember hiányzik.
- Akkor megkérdezek pár emberkét, hátha valaki szívesen jönne velünk.
- Én szívesen lennék veletek! – szólalt meg hirtelen mögülünk Noah. – Hatodéves vagyok, ami szerintem szükséges lehet nektek, mivel sok olyat tudok, amit ti még nem. Mellesleg Hollóhátas vagyok, így ha esetleg pontot szerzünk, akkor több jut a Háznak. Ráadásul az összes varázsló-történelemről szóló könyvet kiolvastam, ami a könyvtárban van.
- Én benne vagyok! – mondta Jeanice.
- Nekem mindegy. – vontam meg a vállam, majd Ericre néztem.
- Akkor már csak egy ember.  – mondta Eric és körbenézett.
- Én tudok egy lányt. Hollóhátas és nagyszerűen tud gitározni. Őt is Peter Howeny tanította meg ezen a hangszeren úgy, ahogy engem. Talán benne lenne. Ő is hatodéves. A neve Sophie Angel. – ajánlotta Jeanice.
- Nem tudom, hogy tényleg beleegyezne, hiszen ő hatodéves. - vonta meg a vállát Eric.
- Én is az vagyok! – mondta szemrehányóan Noah. Mi inkább hallgattunk és tovább keresgéltük az 5.-et.
- Megvan! – akadt meg a szemem a túloldalon lévő szőkés-barna hajú lányon, aki éppen egy füzetbe rajzolgatott. Ő volt Annabeth Heart, akivel igaz, csak párszor beszélgettem (nyomós ok volt számomra az az óriási méretű fekete macskája…), de emlékezetes volt az egyik beszélgetésünk, szóval tuti emlékszik rám… Beth hatodéves volt, egyébként, és kivételesen egyedül ült. Igazi nagyszájú csajszi volt, ami a szívén, az a száján, legalább 8 lány vette körbe mindig, és több fiú, ő volt a középpont mindig a klubban (is). Bevallom, mindig is irigyeltem a stílusa miatt: akkor krémszínű poncsó volt rajta fehér cicanadrággal és krémszínű nyári csizmával.
- Annabeth? – kérdezte meglepetten Jeanice.
- Ne már! Csak hadd próbáljam meg! – néztem a barátnőmre kiskutya szemekkel, aki végül vonakodva, de bólintott. Felálltam, majd odasétáltam Annabeth-hez.
- Szia, Beth! – szólítottam meg a lányt.
- Ó, szia Em! – nézett fel rám a lány mosolyogva. Jó jel. – Mi járatban?
- Emlékszel rám? – most meg miért kérdeztem meg?
- Persze! Te voltál az, aki szívrohamot kapott a macskámtól és elrohantál egészen Hagrid házáig, igaz?
- Igen. – mondtam és elnevettem magam. – Tudsz segíteni?
- Attól függ. Miben?
- Lesz majd ez a Csapatjáték. Van kedved csatlakozni hozzánk?
- Persze, miért ne? Úgysem szeretnék Lolával, Rebeccával, vagy valamelyik más 0 IQ-val rendelkezővel menni.
- Életmentő vagy!
- És kik lesznek a csapatban?
- Jeanice, Eric, Noah és én, meg akkor Te is.
- Az jó! Ericet személyesen ismerem, Jeanice-t csak a rajzairól. Remélem, hogy Noah is kedves lesz! – állt fel Beth, majd vidáman állt fel mellém és mintha mi sem lenne természetesebb, belém karolva odament a Kanapéhoz, akár egy modell (egyébként a mugliknál modell is). A fiúk tetszésüket kinyilvánítva fütyültek neki, de ez nem érdekelte Bethet. Egyszerűen csak kinyújtotta Noah felé a kezét, hogy bemutatkozzon.
- Sziasztok! Annabeth Heart vagyok, de szólítsatok csak Beth-nek.

Annabeth Heart:

A hollóhátas diákok klubhelyisége.